Ködpaplan a városon, szürkeség kívül és belül. Ránk települ. Belénk szivárog. Mert elfáradtunk. Mert egyre nehezebb bizakodni. Nem, nem látszik a vége. És az új kezdet is egyre távolodik. Hiányoznak a gyerekhangok. Az ölelések. Az önfeledt összekapaszkodások. Azt hihettük, megtettünk mindent. Óvatosak voltunk, figyelmeztünk a gyógyítókra és felelősnek hittük őket és magunkat. Óvtuk szeretteinket és próbáltunk megértőek lenni a tétovákkal is.
És nem, nem múlik a veszély. Nem nyílhatnak büntetlenül a közösségi helyek. Nem szállhat a zene, tétlennek-tehetetlennek érezhetik magukat művészek és műélvezők. Ködpaplanba burkolóznak a napok, talán a hetek, netán hónapok...
Most kell újra összegyűjtögetni a szeretet apró drágaköveit, a barátság foszladozó szálait újracsomózni, kicsi fényeket gyújtogatni, utakat építgetni lélektől-lélekig! Maradni embernek, megmaradni társnak, gyereknek-szülőknek, igazi barátnak! Hogy ne legyen úrrá rajtunk a közöny, a félelem, a sötétség. Ezért gyújtottak ilyenkor lámpásokat a hajdaniak - ezért várjuk lélegzet visszafojtva a készülődő csodát, hogy újra és újra megteremjen szívünkben a Remény. Hogy érdemes. Csak így érdemes. Ámen!
