GYENGE ZOLTÁN
A művészet ürügyén. Az emberi gondolkodás ürügyén. Feltéve,
hogy van még értelem, amely felfogja azt, ami igazából a közvetlen
tapasztalatban válik valóságossá. Számomra – jó hermeneutikusként (vagy ha úgy
tetszik: hermeneutaként) – egy művész és alkotása akkor jó, ha van róla mit
elgondolnom. Nos, Nádas Alexandra a következőket juttatta az eszembe. Különösen
a Gondolat-ház képe. Induljunk ki
ennek ürügyén.
Az első: Hegelnek igaza van: a
művészet szellemből született és szellemből újjászületett. Ám a tapasztalat
közvetítéssel jut el az érzékhez és értelemhez. A ma tapasztalata látszólag
mást mond. Az egyik könyvemet (Kép és mítosz II.) azzal a megbotránkoztató kijelentéssel
kezdem, hogy művészet nélkül lehet élni,
csak nem biztos, hogy érdemes. Ezt megismétlem a végén, azzal a
feltételezéssel, hogy hátha valaki el is olvassa a könyvet, és a mondat miatt
nem csapja rögtön a földhöz.
Mert a művészet látszólag nem lét-szükséglet. Ahogy a
gondolkodás vagy a világban való érzékeny létezés sem. Hisz korunk azt
sugallja, mit sugallja, önti bele a képünkbe, hogy az anyagelvűség mindent
felülír, csak az értékes, ami mérhető, avagy hasznos és használható, csak az
van, amit meg tudok fogni, le tudok mérni, fel tudok szeletelni – és a világ
hangosan ünnepli az új materializmus eljövetelét. Nem, nem a szocializmus volt
a materialista ideológia képviselője, a mai kor az igazán, hazudjon erről
bármit. Most épülnek a hasznosság új templomai, és bennük a papok már régen nem
istennel foglalkoznak, és sokszor professzoroknak hívják őket. Vagy ügyvédnek. Miért
lenne más a művészet pozíciója? Schelling jó kétszáz évvel ezelőtt – pedig ez
az igény akkor nem volt általános – prófétai módon utalt erre: a hasznosságot
elvárni művészettől a legnagyobb „barbárság”: „Ezt csak egy olyan kor
követelheti meg a művészettől, amely gazdasági találmányokra fordítja az emberi
szellem legnagyobb erőfeszítéseit” - írta. A rentabilitás a tömeg legelemibb
igénye. Fontos az, ami hasznot hoz. Egy bankbetét, egy cseléd, egy macska hoz
némi hasznot, tehát eltűrhető. De milyen hasznot hoz a művészet? Az input és
output szempontjából, makro- és mikroökonómiai aspektusból? Schelling állítja:
talán eljön ez a kor, amelyik igenis a hasznot
várja el a művészettől, de még ő sem hisz benne. Saját kora faragatlanságáról
beszél inkább. Faragatlannak tartja mindazokat, akik elutasítják a
művészeteket.
Lehet élni művészet, gondolkodás vagy szenvedély
nélkül. Sőt, jól élni úgy lehet igazán. Ha az ember azt a képességét, ami éppen
ember létét lehetővé teszi, csak arra használja, amit az állatnál az ösztön
elégít ki: evés, ivás, alvás, nemzés – akkor az állati válik emberivé, az
emberi állativá. Ebben sem a művészetnek, sem a filozófiának nincs helye. Ezt
először a 19. század ismerte fel és fogalmazta meg ennyire radikálisan. Ezt is jelenti a képek között szereplő „asylum”
szó, hisz a „σῦλον”
„zsákmányt” jelent, az „a” fosztóképző, azaz, ha a szó eredeti jelentését
vesszük, akkor a menedék éppen az, ha az anyagi zsákmányszerzéstől meg tudjuk
menteni önmagunkat. Ráadásul Nádas Alexandra képein a menedék általában a
tenyérben van, azaz a kézhez van köze. Heidegger sikítana a gyönyörtől: Vorhandensein, Zuhandensein.
A múltszázad felveti a művészet halálának a kérdését.
Aztán még sok minden mást: a művészet mellett meghalt a történelem, a
filozófia, a film, a vers, de még a művészettörténet is. Csupa-csupa halott,
olyan ez, mint egy tömegmészárlás. Adorno mondását is sokszor idézik: Auschwitz
után nem lehet verset írni. Ám Adorno nem ezt mondta: „nach Auschwitz ein Gedicht zu schreiben ist barbarisch”. Ez nem
ugyanaz. Ugyanakkor a korábbi dilemmát pontosan fejezi ki, amit én felszólító
módba helyeznék: verset kell írni, képet kell festeni, zenét kell szerezni,
gondolkodni és érezni. Ha barbár, ha nem.
A művészet
haláláról persze lehet fecsegni, de nem biztos, hogy érdemes, és
kondoleálni se szaladjunk el, nincs kinek. Inkább arra figyeljünk, amit a tömegízlés a művészettel tesz. Mert Hans
Beltingnek vagy Walter Benjaminnak igaza van: a tömegkultúra nem ismeri a
hitelességet, csak a közhelyet és az ismétlést. Szerintem (maradjak ám ezzel
egyedül) a „tömeg” és „kultúra” fogalma contardictio. A tömeg a hasznosságot, a
mérhetőséget akarja, gondolkodás, katarzis helyett csak szórakoztatásra vágyik,
miközben úgy fog járni, mint Kierkegaard tréfamestere. A Vagy-vagy-ban írja: „egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a
kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának
tartották és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban
hahotáztak.” Majd prófétai lendülettel hozzáteszi: „azt hiszem, a világ is így
fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni,
hogy mindez csak vicc.”
A második: két elemet kell
említenünk: ez a természet, illetve a
táj és persze ezzel összefüggésben a szakralitás
kérdése. És itt is nagyon fontos szerepet kapnak Nádas Alaxandra képei.
A természet egyrészt natura creans non creata vagy
natura creata creans, az első – prafrazálva Scotust – maga isten, a második
pedig a művész. A célja önmagában van,
azt nem kívülről kapja, ahogy a természet hatalma is felette áll az azt uralni
vágyó, és végességét saját kicsinyes perspektívájában végletesen kitágító
embernek. A természetet mint tájat a romantika fedezi fel újra. Tudjuk, a
festészet történetében a tájképekre viszonylag sokat kell várnunk. Talán
Giorgione az első, akinek a képein a természeti táj, néha a fantasztikus táj
uralja a témát, akár a Viharra, akár az Alkonyra gondolunk.
Nádas Alexandra képein a szóba állított történet, a
megelevenedő táj víziója, az ember szemével látott valóság és annak álma
egyszerre van jelen. A természet azáltal lesz táj, a viszony annyiban sajátos, hogy benne az ember
mindig in actu jelen van; az általa átalakított természet formálja a tájat, és
az visszahat az emberre. Deus sive natura– ez annyiban kap átértelmezést, hogy
a táj szakralitását nem az isten, hanem az ember adja: homo sive natura est –
mondanám. A ház motívuma ezért lesz
az egyik állandó elem a képeken. A művészet számára a természet nem egy szolgai
módon leképezendő tárgy, hanem egy élő és megfelelő alázattal formálható közeg,
az én természete, az általa látott világ, a tájban megjelenő otthonosság. Az
otthonosság tehát a ház, és a házat magából építő ember. Vagy a medence. És
benne a reneszánsz után-érzete, a toszkán tájjal. Az azt látó művész nélkül
akár a természet, akár a táj csak lélek nélküli anyagiság. Ami Nádas Alexandra
képein feltűnik az emberben megjelenő táj mellett, az „otthon”, az „otthonosság”
keresése, a vágy a megérkezésre: ez a „kikötés”
és a „kötődés”, és hogy a kettő
mennyire közel áll egymáshoz, azt mi sem mutatja jobban, hogy a „köt” szó,
hasonlóan a némethez (binden),
mindkettőben az alap.
Ugyanakkor a megérkezés nem végleges megállapodás,
hanem egy utazás, vándorlás közbeni megállás, amely magában foglalja az újbóli
elindulás vágyát, tekintve, hogy az élet sem más, mint nietzschei értelemben
vett sajátos úton-lét, ami semmiképp sem azonos az elutazással. René Magritte, amikor erről faggatták,
azt mondta, hogy neki nem kell az utazáshoz kilépni a szobájából, hisz a vonat
számos helyre elviheti, de a fantázia utazását utol nem érheti, annak
gazdagságához képest csak szegényes lehet. Az utazásnak akkor van értelme, ha
az belsővé lesz, ha Itália vagy Provence benned van, ha te abban vagy, akkor az
otthonosság is új értelmet nyer. Vagy akár kedvenc Nádas képemen egy Robert
Campin festmény. A Medencés madonna.
Azt hiszem, Nádas Alexandrának igaza van, amikor a természetet
a tájjá épített természettel álmodja képpé. A reneszánsz úszóházak egyfajta
könnyedséget mutatnak, és több jelentést hordoznak: egyszerre van közük a
házhoz, ahol, az ember „lakozik” (megint Heidegger), illetve a vízhez, amely a
görögök óta a lét eredendőségét fejezi ki.
A festészet
ecsettel képpé álmodott költészet.
A képeknek van valamilyen melankolikus, ámde
egyáltalán nem depresszív hangulata, finom iróniája, és mindenképpen a már
említett létbeli könnyedsége. A ház, medence, benne és általa az ember, aki
elsősorban „arc” – mint a már szintén említett Campin portrékon a létezés
menedékét helyezi előtérbe, maga az otthon
ugyancsak menedék, és nem „zsákmánya”
(σῦλον) senkinek sem.
Gondolat-ház
és Hordozható menedék. A ház a
menedék, a menedék a hordozható ház. A fej és a kéz furcsa együtt hatása. A
gondolat a fej dolga, ott lakozik a szellem, míg a gondolat megvalósítója a
kéz, amely teleologikus nagyszerűséggel megteremti az emberi otthonosságot, és
amely egyben menedék lehet számára. Mert nem egyszerűen a ház, a táj menedék,
hanem visszautalva a kezdeti gondolatokhoz: maga az emberi elme, a gondolkodás,
a szellem szabadsága – végtelenül egyszerű, ám legalább annyira nehezen
utánozható módon.
Ezt legtalálóbban Alexandra képein feltűnő üzenetet éppen
a táj talán legnagyobb romantikus művésze, Caspar
David Friedrich fogalmazta meg: „Der
Maler soll nicht bloß malen, was er vor sich sieht, sondern auch was er in sich
sieht. Sieht er aber nichts in sich, so unterlasse er auch zu malen, was er vor
sich sieht.” Azaz: „A festőnek nemcsak azt kell festenie, amit maga előtt
lát, hanem azt is, amit magában lát.
Ha azonban semmit sem lát magában, akkor hagyja abba annak festését is, amit
maga előtt lát.”
Mi magunk előtt azt látjuk, amit Nádas Alexandra
önmagában lát. És ezzel együtt azt is, amit önmagunkban látunk – Nádas
Alexandra képei ürügyén.
Elhangzott:
Hordozható menedék
– Nádas Alexandra kiállítása,
Aba-Novák Galértia. Leányfalu, 2017. február 11-én.
 |
| Nádas Alexandra: Gondolat-ház (Hordozható azilum) 2016. akvarell. |
