ÚJÉV-KÖSZÖNTŐ

„Ezúttal sírva, szépen

Forgok meg lelkemnek régi

Gyermekes életében:

Boldog új évet kívánok.”

(Ady Endre)

Mögöttünk 2021. Hogy milyen év volt? Annyiféle, ahányan vagyunk.

Van, akinek sikereket, örömöt, elismerést hozó, mert a pandémia ellenére olyat kapott a Sorstól, aminek nem lehetett nem örülni. Gyermeket, unokát, egy réges-régen vágyott álom beteljesülését, lángoló szerelmet, vagy csak egy hálás mosolyt egy nagy, majdnem százéves kendő alól.

Milyen év volt? Sokaknak tragikus: kaszált a vírus-köpenyes halál, nem kímélt se időset, se fiatalt. Tízezrekből zokogva törtek fel a világ legértelmetlenebb, leghasztalanabb, de teljesen indokolt kérdései: Miért az én Annámat vitte el? Hova nézett az Isten, amikor hagyta meghalni az egyetlen gyermekem? Miféle ország az, amely halálozásban tör világcsúcsokra, és ahol napi hazugság-téglákból építenek öntelt, kontár-kőművesek köntörfalat?

Kopogós tények: két éve, 2019. december 31-én ismeretlen tüdőgyulladás-járvány kitöréséről számoltak be a kínai egészségügyi hatóságok az Egészségügyi Világszervezetnek. Elsősorban a „Huanan tenger gyümölcsei” nagykereskedelmi piac árusaival kapcsolták össze a megbetegedéseket, ahol élő állatokat is értékesítenek. A vírusos fertőzést okozó járvány kitörése Vuhan városában történt, amelynek központi pályaudvarán keresztül zajlik a kínai belföldi szállítás legnagyobb része, és amely Hupej tartomány székhelye, nehézipari központ és a kilenc legfontosabb kínai tartomány közlekedési központja is. A járványt 2020. március 11-én az Egészségügyi Világszervezet világjárvánnyá nyilvánította. Fénysebességgel érkezett meg hozzánk is.

Kié volt ez elfojtott sóhajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban,

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerő remények?

Vörösmarty kérdéseire csak indulatos válasz adható. Szerte a világon közel hat millió család „üvölt, sír e vad rohanatban”. Soha nem látott, gyilkos álarcosbál tombol, sorszámozott, negyedik, ötödik, ki tudja hányadik hullámsír temet el éppen csak elkezdett, vagy végigküzdött életeket. Hősökké kellett, hogy váljanak orvosok, ápolók, tanítók tízezrei, miközben közülük is nagyon sokan önfeláldozásuk közben lettek áldozatok.

Mintha újra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az első árvák sírbeszédeit,

A keselynek szárnya csattogását,

Prométheusz halhatatlan kínját.

Eszköz és jelkép lett a maszk. Eltakarta, de nem tudta befogni a szánkat. Talán a takarás miatt kevésbé érthetően, de soha nem tört még ki emberekből ilyen erővel a szabadság vágya. Nem a fennkölt, ezerszer megénekelt, a szivárvány távolságában lévő, hanem az a szabadság, amelyik itt van karnyújtásnyira: a szoros ölelés, az önfeledt csókok, a két tenyérbe fogott könnyes arcok szabadsága…

Megéreztük, végre sokan megéreztük, hogy a Föld légköre nem csak nitrogénből meg oxigénből, hanem szabadságból, szabad beszédből, írásból áll, és ennek hiánya százszor alattomosabb vírus, mint a Covid-mutációk. Talán csak a történelem legszörnyűbb kataklizmái után volt olyan erős vágy az emberekben egy normálisabb életre, egy ébredés utáni – a hírek okozta gyomorgörcs nélküli - gőzölgő kávéra, a hozzánk futó unoka kitárt karú fogadására, a barátokkal való beszélgetésekre, amikor a „Hogy vagy?” nem köszönést helyettesít, hanem valódi, aggódó kérdést jelent…

A vak csillag, ez a nyomorú föld

Hadd forogjon keserű levében,

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy új világot zár magába.

Kellünk hozzá mi is. A Sors ugyanolyan megbízhatatlan, mint a rajtunk nyerészkedő hatalmasok. Kellünk hozzá, egymásba karolva, emberi hangon megszólítva és segítve az elesetteket. Ha lehajolunk a gyengébbhez, attól még a derekunk egyenes marad. Ha van tanulsága az átélt szörnyűségeknek, akkor az olyan „ósdi, poros értékek” letakarítása, mint a szeretet, a becsület, az emberség.

Tudjuk, 2022 sokféle egyéni és közösségi választás éve lesz, és nem bújhatunk ki a választásaink felelőssége alól. Most nem. Mielőtt elragadna a hév és közhelyeket – Isten látja lelkem, a közhelyek között is vannak fontosak –, szóval közhelyeket kezdenék pufogtatni, lámpát gyújtok, felnyúlok a polcra az Ady-kötetért és minő véletlen, a 22. oldalon ott az alkalmi vers… Ne feledjem, az alkalom most az életünk, amely kívánom, 2021-hez képest legyen a sok szörnyűség kontrasztja…

Ezuttal sírva, szépen

Forgok meg lelkemnek régi

Gyermekes életében:

Boldog új évet kívánok.

Boldog új évet kívánok,

Mindenki tovább bírja

E rettenetet,

E szamárságot,

Mint szegény, mint bírom én, én

Gyönyörködve,

Óh én szegény

Lelki kémény.

Boldog új évet kívánok.

Ontom a füstjét

A szavaimnak,

Pólyálva és idegesen,

Be messze ringnak

Az én régi terveim,

Az én régi társaim is

De messze vannak,

Boldo

g új évet kívánok.

Új év Istene, tarts meg

Magamnak

S tarts meg mindenkit

A réginek,

Ha lehet:

Boldog új évet kívánok.

Ördögh Csilla írása, Pető Judit fotója

Ködpaplan a városon, szürkeség kívül és belül. Ránk települ. Belénk szivárog. Mert elfáradtunk. Mert egyre nehezebb bizakodni. Nem, nem látszik a vége. És az új kezdet is egyre távolodik. Hiányoznak a gyerekhangok. Az ölelések. Az önfeledt összekapaszkodások. Azt hihettük, megtettünk mindent. Óvatosak voltunk, figyelmeztünk a gyógyítókra és felelősnek hittük őket és magunkat. Óvtuk szeretteinket és próbáltunk megértőek lenni a tétovákkal is.

És nem, nem múlik a veszély. Nem nyílhatnak büntetlenül a közösségi helyek. Nem szállhat a zene, tétlennek-tehetetlennek érezhetik magukat művészek és műélvezők. Ködpaplanba burkolóznak a napok, talán a hetek, netán hónapok...

Most kell újra összegyűjtögetni a szeretet apró drágaköveit, a barátság foszladozó szálait újracsomózni, kicsi fényeket gyújtogatni, utakat építgetni lélektől-lélekig! Maradni embernek, megmaradni társnak, gyereknek-szülőknek, igazi barátnak! Hogy ne legyen úrrá rajtunk a közöny, a félelem, a sötétség. Ezért gyújtottak ilyenkor lámpásokat a hajdaniak - ezért várjuk lélegzet visszafojtva a készülődő csodát, hogy újra és újra megteremjen szívünkben a Remény. Hogy érdemes. Csak így érdemes. Ámen!

BIZTATÓ

LÉVAI JÚLIA MÍRA

(facebook, 2018. április 10.)

Vigasztaljon mindenkit, hogy ezek a cinikus gazemberek még nálunk is jobban tudják: kizárólag az aljasságaikkal nyertek, és semmiképp sem valamiféle nemes eszmével vagy meggyőződéssel, amely önmaguk előtt is hitelessé tehetné őket. Hiszen szándékoltan és kimódoltan hazudnak, lopnak, csalnak és írnak át törvényeket – egy percig sem gondolhatják önmagukat tisztalelkű embereknek. Azért hallottak ők már arról, hogy mit is jelent tisztesség, erkölcs, és pontosan tudják, hogy nekik ahhoz semmi közük. Miközben az ellenfeleiknek (jó, nem mindegyiknek, de azért épp elégnek) nagyon is van.

Ma pedig, a különlegesen nagy részvétel láttán, tíz-tizenkét órán át mégis csak erősen félniük kellett attól, hogy esetleg érvényesülhet velük szemben ez a valódi fölény. Ha csak ennyi időre is, de át kellett élniük, hogy alul is maradhatnak. Látniuk kellett maguk előtt, mi minden érheti utol őket, a bírói ítéletektől a népharagig. Miközben viszont annyira még nem profi gengszterek, hogy rutinból továbblépjenek az ilyen, vészjósló helyzeteken. Eddig még sosem birtokoltak ilyen hatalmas, lopott vagyonokat, mint most, bevonva a csalásba az egész családjukat, az összes kisgyerekükkel együtt – kezdők a gengszterségben. Így szükségképpen ügyetlenek, és iszonyú nagy munkát kell befektetniük abba, hogy hihetővé adminisztrálják a csalásaikat. Nem lesznek jó éjszakáik nekik sem, és egyre gyakrabban kell félniük a leleplezéstől.
Ráadásul még ott az OLAF és az összes többi bizottság is, amely nem fogja abbahagyni a vizsgálódást. Jönnek majd sorban a kötelezettségszegési büntetések, két év múlva pedig vége az uniós finanszírozásunknak – az unió általában is csődbe fogja vinni az országot, miközben az államadósság is több mint 90 százalék, hiába hazudják el, ez tényszerűen akkor is ennyi.
Mindennek pedig minden ódiumát nekik kell majd viselni, a válság az ő fejükre fog ráomlani, amit már nem lehet majd elfedni a migránsozással.
Fogjuk fel úgy, hogy mindeközben a társadalom is kapott annyi időt, hogy esetleg kitermeljen magából egy új, politikusi generációt. Amely nem lesz annyira impotens, mint a mai ellenzék, sőt, esetleg képes elveket is képviselni.
Más lehetőségünk úgysincs, mint hogy igyekezzünk valahogy ennek az esélyét segíteni. Nem érdemes gyászba borulni, nem az igazságaink vesztek el, és nem is az értékeink, csupán egy ócska számtani-taktikai helyzet.
Béke poraira, úgysem volt benne semmi éthosz.

Nádas Alexandra: Kis Budapesti séta, 2010. vegyes t., fatábla, 35×35 cm.

NEM KORLÁTOKRA, HANEM UTAKRA

 ÖRDÖGH CSILLA

(facebook, 2018. április 10.)

Kavarognak bennem érzések, gondolatok, kérdések, kételyek. Van, hogy megosztom itt is némelyiket. Van, hogy rendre utasíttatom, mondván: nem értjük a vidéken élőket, mi, pestiek. Meg, hogy ti, anyaországbéliek, nem érzitek át a mi fájdalmunkat, bezzeg a kormány, az igen, az érti Trianon árváit, hát ezért állunk melléjük, foggal-körömmel ragaszkodva magyarságunkhoz. Kedves barátaim és ellenfeleim, van ám okom s tán jogom is elmondani, mit érzek minderről s tartom közös veszteségnek, ami évek óta zajlik s a napokban triumfál! Születtem-éltem-szerettem-sirattam vidéken, tanultam, dolgoztam, iparkodtam a Városban, hová, valljuk be, mindannyian vágytunk, amit kicsit mindig irigyeltünk, olykor pedig lesajnáltunk, alig is értettük, mit szeret rajta az a sok pestivé lett. És bizonyára nem véletlenül tanultam néprajzot s jártam be, amint tehettem, Erdélyt, a Felvidéket, és nagyszüleim szülőföldjét, a Vajdaságot, vagy épp kedves zalai dombjaim folytatását, a szlovén lankákat. Lettek ott is, maradtak otthon is barátaim. Miattuk és értük is szerettem volna egy közös Európát, hogy megszűnjenek a határok, esély legyen ott élni, tanulni, dolgozni, szeretni, siratni, ahová a szívünk, gyökereink vagy épp kíváncsiságunk, fölfedezni vágyásunk húz. Nekem a haza, a kicsi és a történelmi Magyarország ismerni való, tudással fölvértezve szeretni való közösség és nem elkülönülés. A mesék-mondák-balladák világa is - de a mai tudástárak kínálata is. És nehezen viselem az álságos odaborulásokat, hamisított történeteket, retrográd kosztümöket testen és lelken. Most újra kellene erő és hit, hogy nem volt hiába annyi szándék és találkozhat még múlt-jelen-jövendő Duna-Tisza- Maros- Küküllő - Dráva - Körösök partjain, az értelemig és tovább. S várhat bennünket Párizs, London, Jeruzsálem vagy épp Algír, Hanoi, a leszálló sárkány öble és a Csendes óceán, a Kaspi tó és a világ bármely csodája. Nem ellenségképekre és háborús retorikára vágyom. Nem korlátokra, hanem utakra. Ha ezt elfogadjátok tőlem, akkor örülnék, ha összetartozhatnánk. Csak most kicsit nehezebb a szívem és kavarognak bennem érzések, gondolatok, kételyek. Okom van rá. S tán jogom és tanult mesterségeim okán kötelességem is megosztani.

Fotó: sj

TESTEM, LELKEM

LADÁNYI ZSUZSA
(facebook, 2018. február 13.)

Megnéztük tegnap Enyedi Ildikó filmjét.Tényleg egészen különleges alkotás. Nem is tudtam utána éjjel aludni. Nem fájt semmim, a Testem hagyott volna pihenni, de a Lelkem nem nyugodott, felkavart az élmény.Magamban még most is bontogatom ennek a csodálatos filmnek a rétegeit, mint amikor egy tökéletes, szép, fényes vöröshagymának választom le óvatosan, finoman a rétegeit, mindig újabb és újabb valóságot fedezek fel.Csodálattal tölt el, hogy ebből a végtelenül összetett, sokféle valóságból hogyan formálódott szervesen összefüggő, tökéletes Egész, az Ember életének rajza.A felszín, amit kívülről látunk, mennyi különféle színt, érzést rejt magában! Varázslatos, ahogy megelevenedik a sok féle egymáséhoz mégis hasonlító emberi élet. Megrendítő a belső, csak magunk számára látható, vagy még saját magunk számára is rejtélyes belső világunk együttlétezése a külső, nyilvános élettel. 
Megrendítő a viszonyunk a számunkra táplálékul szolgáló állatokhoz is. Az ő érzéseikbe ugyanúgy félelmetes belegondolni, mint a körülöttünk élők lelki történéseibe. Mindannyian félünk valamitől, mindannyiunknak megvan a maga belső valósága. De jó lenne a mindennapokban úgy együtt élni, hogy az senkinek ne fájjon, s mégis maradhassunk azok, akik a tiszta, fehér lelkünk szerint, a hóesés csendjében vagyunk, vagy amilyenek lenni szeretnénk! 
És még valami; minden tisztelet azoknak, akik elvégzik helyettünk a piszkos, véres munkát, húst biztosítanak az asztalunkra, hogy mi büntelenül élhessünk álmainknak...

Testről és lélekről. Enyedi  Ildikó filmje

THINES (PROVENCE)

NÁDAS ALEXANDRA
 Thines (Provence).2009. 50×50cm. vegyes t. fatábla

Nádas Alexandra: Thines (Provence).2009. 50×50cm. vegyes t. fatábla

BE-, KI-, LE-, FEL-, ...KÖZLEKEDÜNK

LÉVAI JÚLIA MÍRA

(facebook, 2018. február 4.)

Igazán megható, ahogy a BKK most, a nagy, általános készültség közepette még külön arra is gondot fordít, hogy épségben hazaérjünk a járműveikkel.
Szombaton például ezt mondták be percenként a buszmegállókban:
„Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy mivel ma esett az eső, az utak mellett a járművek lépcsői is síkosak, csúszósak lehetnek. Kérjük, fel- és leszálláskor figyelmesen közlekedjenek a lépcsőn”.

Mivel én ha csak lehet, gyalog járok, így pl. szombaton sem kellett kivennem a részemet a járműves közlekedésből, így a figyelmeztetéseket is csak olyankor hallottam, amikor épp elmentem egy buszmegálló mellett. És ez nagy szerencse, mert el nem tudom képzelni, hogy miként kell egy buszon felszállás közben közlekedni. Ilyenkor például igekötőt is oda lehet tenni a tevékenységünket kifejező szó elé? Mondhatjuk-e, hogy „na, most óvatosan felközlekedem ezen a lépcsőn”, illetve miután hazaértünk, mesélhetjük-e azt a családunknak, hogy „képzeljétek, sikerült úgy leközlekednem a buszról, hogy nem csúsztam meg, pedig igencsak síkos volt, még az a helyes kis utasbarát süllyesztett padlós is”?

Megannyi kérdés. Ráadásul később valami olyasmit is mondtak, hogy „mivel a gépjárművek olykor váratlanul fékezésre kényszerülnek, ezért akkor is vigyázva közlekedjünk, amikor az átjárókon haladunk át”.
Itt meg azt nem értettem, hogy hogy kerülnek ide az átjárók. Mert ha nekem a fékezésről beszélnek, akkor az Ó végű szavak közül primitív módon csak a kapaszkodó jut az eszembe, az átjárókról viszont csak az északnyugati – attól tartok, ott mostanában nem fogok közlekedni. Kis gyaloglás után persze eszembe jutott, hogy az átjáró jelentheti az átkelőt, más néven zebrát is, amelynél viszont szerintem engem az veszélyeztet a legkevésbé, ha a buszvezető hirtelen fékez. Hiszen azt inkább az ő nyaka bánja, bajba én akkor kerülök, ha eközben túlcsúszik a kocsi, ám ha nekem erre a buszon való közlekedés idején kellett volna rájönnöm, síkos lépcsők és hirtelen fékezések közepette, hát én nem is tudom, élnék-e még egyáltalán.
Szóval mindez ismét csak abban erősített meg engem, hogy nekem igazán tényleg csak a repülőn van a helyem, ami ugyan szintén egy közlekedési eszköz, de ott nyelvi szempontból mégis sokkal egyszerűbbek a dolgok.
Az ember felszáll rá, azután a gép is felszáll vele, és ettől kezdve az a szó, hogy „közlekedni”, elő sem kerül. Bár a fene tudja: ha a repülőtéren is a BKK-sok beszélnének a megafonba, lehet, ott is azt hallanánk, hogy gyorsan közlekedjünk oda a kapunkhoz, mert a járatunk mindjárt felközlekedik az égbe, és aztán nézhetünk, mint Rozi az átjáróban.
 

Repcsiablak, startlap.hu

EGY UTOLSÓ TANGÓ

SZOKODI BEA fotója

egy utolsó tangó...Benedek Miklós és Ullmann Mónika, Heisenberg

SOKSZEMKÖZT

VÁSÁRHELYI MÁRIA
(facebook, 2018. 02.03.)

Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy ha Orbán Viktor üzleti ügyekben akar tárgyalni a Népszabadságot a leggaládabb módszerekkel tönkretevő H. Pecinával, akkor erre nem talál alkalmasabb helyszínt és lehetőséget, mint a hatalmas magyarországi média érdeklődéssel kísért bécsi hivatalos látogatását. Ennek a látszólag négyszemközti, valójában azonban a nyilvánosság számára rendezett találkozónak egyetlen célja volt: megüzenni a média még nem kormánypárti részének, hogy amennyiben nem paríroznak, akkor rájuk is a Népszabadság sorsa vár. Üzenet volt, hogy a milliárdos csalásért jogerősen elítélt Pecina "jó ember", mert vállalta a piszkos munkát és gengszter módszerekkel kinyírta Magyarország legnépszerűbb és legnagyobb befolyású ellenzéki lapját. Ha Orbán valóban üzleti ügyben akart volna tárgyalni Pecinával, akkor P. a TEK kísértében, titokban érkezett volna Felcsútra. Orbánnak és Pecinának azonban nyilván nem volt semmiféle fontos megbeszélnivalója, a miniszterelnök csupán azért rendelte magához a mindenre hajlandó, köztörvényes bűnözőt, hogy üzenjen a média tulajdonosoknak és az újságíróknak. Pecinának pedig nyilván imponált, hogy miközben a saját hazájában minden tisztességes polgár úgy néz rá, mint egy többszörösen elítélt csalóra, a magyar miniszterelnök külön fogadja. És a sajtó ahelyett, hogy a nyílt fenyegetést olvasta volna ki a találkozóból, azon rugózik, hogy vajon miért nem hozzák nyilvánosságra a megbeszélés témáit. Újra és újra lépre mennek és elhitetik magukkal és közönségükkel, hogy ha Orbán titokban akart volna találkozni Pecinával, akkor ezt nem tudta volna megtenni. Pedig Orbán nekünk, szabad és független magyar állampolgároknak akart üzenni ezzel a találkozóval.

Zárt ajtók mögött

ŐSBIZALOM

ZVOLSZKY ZITA

Ősbizalom (olaj, vászon, 100x120 cm)