ABELLA VERA
(friss, ékezetes - sj)
ELSŐ ÉV
Megérkezés.
Egy héttel a támadás után, 2001 szeptember 19-en landoltam a JFK-n. (John F. Kennedy International Airport.)
17 éve...
Nagyon féltem.
Amúgy is utálok repülni, de apám mondatát ismételgettem a fejemben “New York most a világ legjobban őrzött városa”.
Igaza volt.
Amerikai katonák mindenhol, mindenki szigorú, senki sem mosolyog.
Horrorsztorikat mesélt minden ismerősöm, hogy az ismerősének az ismerősét hogyan fordították vissza, be sem léphetett az országba, ültették fel az első gépre, szevasz!
Ez a gondolat egészen addig tartott, amíg a bevándorlási tiszthez értem, aki feltette a szokásos kérdést: Bussiness or pleasure?
És abban a pillanatban hála az istennek a lélekjelenlétem adott egy tökéletes választ.
“Next week is my birthday and this trip was a gift.” (Jövő héten van a születésnapom, az út ajándék volt.)
A tiszt rám mosolygott, és azt mondta “Welcome to America.”
Majd egy teátrális mozdulattal belepecsételt fél év itt-tartózkodásra jogosító engedélyt.
Akkoriban ez még így ment, a lejártakor ezt a bizonyos fél évet, meg kellett kérvényezni, hogy hosszabbítsák meg egy újabb fél évvel - amit vagy elfogadtak, vagy elutasítottak.
Remegő gyomorral, hogy most megmotoznak, kivallatnak, fejbe lőnek egy rossz mozdulatra, SWAT rám ugrik stb., elindultam a csomagomat megkeresni, halvány fogalmam sem volt hol van, de a forgón megtaláltam.
A falnál állt két fekete takarító, a seprűjükre támaszkodtak (ilyet se láttam még).
Tőlük kérdeztem meg, hogy “What’s next?” (Most mi következik?)
“That’s the exit.” (Ott a kijárat.)
Nem egészen 3 perc alatt amerikai levegőt szívtam és bőszen kerestem egy Yellow Cab-et (sárga taxit), mert felvilágosítottak az otthoniak, hogy csak és kizárólag abba szabad beszállni, mert a többi mind hiéna.
Kérdezte az indiai taxis, hova megyek.
Mondom Union Square, Circuit City felé - ott van találkozóm.
Oké.
Beszálltam és csak tátott szájjal bámultam kifelé az ablakon.
New York nem Európa és nem is Amerika.
Életemben nem láttam meg ilyen helyet.
Majdnem egy óra autózás után megérkeztem, és én balga, megpróbáltam jattolni a taxisnak.
Namármost.
Otthon 10-15% borravalót kapnak a taxisok, itt nem.
Maximum $1-2-t.
Én persze mutatni akartam, hogy nem holmi csóró kelet-európai vagyok, nesze, itt a tisztességes jattod!
Gondolhatod mennyire érdekelte az indiait, egyáltalán nem esett ettől hasra, maximum örült, hogy na, ez egy jó fuvar volt!
Kiszálltam a kocsiból és iszonyatos mennyiségű ember volt körülöttem.
Azt sem tudtam, merre induljak.
Aztán persze lett segítségem.
Az első sokk az a lakásban ért.
Hosszúkás, egymásba nyíló három szoba, ami gyakorlatilag két szoba volt, szerintem nem több mint 50 nm.
Heten laktunk benne.
Minden műanyag, ócska és kimondhatatlanul koszos.
Döglött egér, csótányok mindenhol, és éktelen spanyol zene, pokoli párás meleggel párosulva.
Suydam st.
Undorító, de egyben izgalmas is.
Kicsit nyócker.
Alattunk egy "bageles" volt, ahol minden reggel kávét és fánkot (donut) vettem egy-két dollárért, igazi amerikai reggeli.
A bolt mellett volt egy kínai, amellett egy mosoda. A többi boltra nem emlékszem, de tulajdonképpen minden szart lehetett kapni.
A lakótársak B, L és R, H, J.
Felettünk szinten magyarok laktak, úgyhogy ami jellemző volt, az a hétvégi buli.
Három hétre terveztem a látogatást.
Az indulás előtti esten úgy döntöttem, maradok.
Hazatelefonáltam.
“Ülsz vagy állsz?”- kérdeztem anyámat.
“Maradok.” - mondtam.
“Otthon nincs jövő.”
Hétfő reggel el kellett kezdenem munkát keresni, a pénzem elfogyott.
A magyarok többsége - mivel a nyelvet szarul vagy egyáltalán nem beszéli - takarításból él(t).
Kézenfekvő volt, hogy a leggyorsabb pénzszerzési lehetőség, hogy elmegyek alkalmanként takarítani én is, amíg nem találok valami mást.
Éva, egy dohányos nő hanga volt a telefonban, a haszid (ortodox zsidó) negyedbe közvetített ki nőket munkára.
Felhívtam, megkaptam a címet.
Első alkalomra, kaptam egy 12 órás megrendelést - 8 órát bírtam fizikailag.
Egy emeletnyi lakás volt, 5-6 halószobával, 12 gyerekkel.
Amikor megérkeztem, egy 10 év körüli kislány nyitott ajtót, próbáltam bemutatkozni, de senkit nem érdekelt a nevem, kézfogás pedig nincs a haszidoknál.
Ételt nem vihet magával a takarító, mert nem kóser ami nála van, kap tuna-szendvicset és két óránként egy deci narancslevet.
A fürdőszobával kezdi az ember.
Az a mennyiségű kosz, ami 12 gyerek és a szülei, nagyszülei után egy fürdőkádban van, úgy, hogy egy hétig nem fürdenek - elmondhatatlan. A vécé pucolásához a nő egy fogkefét nyomott a kezembe.
Aztán az apja hálószobáját kellett kitakarítani, majd közölte, hogy az ablakokat is le kell mosni.
Kívülről.
A hatodikon laktak.
Az ablakon rács, amennyire tudtam, kimásztam, de a nő megpróbált utasítani, hogy üljek be a rácsba, úgy takarítsam ki az ablakot, majd ő becsukja belülről.
Mondtam, hogy eszébe ne jusson, mert tériszonyom van, nem csinálom!
Aztán jött a többi szoba.
A konyhában két mosogató van.
Az egyik a tejtermékeknek, a másik a húsnak.
Nem keverjük össze a kettőt.
Nem mindegy, mivel mossa az ember lánya az eszcájgot.
A lakást átjárta az undorító Windex szaga, ami ammóniával van tele, véresre marja a kezet.
Az összes ezüstöt ki kell vikszelni a Shabboszra, az külön egy-két órás munka.
A haszidoknál nincs porszívó, úgyhogy söprés van.
A lakásban csak műanyagtalpú cipőt hordanak, ami a padlón csúnya, fekete csíkot hagy, azt négykézláb, kézzel kell felkaparni a földről.
Utána felmosni.
Nyolc órája takarítottam, amikor a testem egyszerűen feladta.
Nem is annyira a testem, inkább mentálisan volt elég.
Nem ment tovább.
Odamentem a feleséghez és mondtam, hogy ennyi.
Egyszerűen nem bírom tovább csinálni.
Akkor $7 volt a haszidoknál az órabér - ma 17 evvel később $10.
$56-t a kezembe nyomott szótlanul, majd mellé tette két metrókártya árát.
Akkor egy út a metrón $1,50 volt ($2,75 most), sőt! Volt még tantusz is...
Hazavergődtem, az egész testem fájt.
Sírva elvágódtam az ágyon és elaludtam.
Arra már nem emlékszem pontosan, hogy az életmódváltás sokkjától sírtam, vagy csak a fájdalomtól, de akkor megfogadtam, hogy minél előbb megtanulom a nyelvet annyira, hogy ne kelljen így élnem.
Attól a naptól fogva minden áldott este, bárhol is dolgoztam éppen, egy évig napi 2-3 órán keresztül angolt tanultam.
(Folyt. köv.)
