SÁNDOR EDIT munkája
Rés
Enyvezett vászon, olaj, fa
1976.
 |
| Sándor Edit: Rés |
2017. június 22., csütörtök
LEHETŐSÉG
LÉVAI JÚLIA MÍRA
(facebook, 2017. június 21.)
Ha a baloldali ellenzéki pártok ugyanolyan tehetségesek lennének egy
adott helyzet kihasználásában, mint Orbán, akkor most kivételesen jó
alkalomnak tekintenék a kormányfő Horthy-beszédét önmaguk ill. általában
a baloldaliság megerősítéséhez.
Akkor már tegnap mozgósították volna a művelt, társadalomtudományban-szociálpolitikában járatos sajtósaikat és egyéb háttérembereiket, hogy rövid, tömör mondatokban foglalják össze a Horthy-rendszer társadalmának jellemzőit.
Ehhez két politikai szempontot adtak volna meg nekik:
– Keressék meg és foglalják össze mindazon tényeket, adatokat és összefüggéseket, amelyek azt igazolják, hogy a Horthy-rendszer ugyanolyan szegény-ellenes volt, mint az Orbán-rendszer.
– Vonultassanak fel minden olyan megnyilvánulást, amely azt igazolja, hogy a Horthy-rendszernek ugyanúgy a társadalom kettészakítása volt a célja, mint az Orbán-rendszernek, amennyiben az egyes társadalmi rétegek jóléte mindig csak egy másik réteg kárára valósulhatott meg. Vagyis hogy mindkét rendszer egyformán az emberek kijátszására, egymás ellen uszítására játszott és mindkettőnek a merev hierarchia fenntartása volt a lényege.
A háttérembereknek ez persze nem okozott volna különösebb gondot, hiszen őket (akik még véletlenül sem pusztán egykori rádiós-tévés műsorvezetők vagy egyéb sikeremberek, hanem komoly szakértők is) eleve azért alkalmazták, mert a kisujjukban van a felsorolt témák szakirodalma, pontosan tudják, hogy hová kell nyúlniuk, és az ilyen akut helyzetekben már csupán az egyes adatok jó szelektálása és pontosítása a feladatuk. Néhány óra alatt mindannyian összeszedték volna az idézhető mondatokat, ha máshonnan nem, a Magyarország felfedezése című, közismert sorozat szerzőitől, valamint Ungváry Krisztián, Ferge Zsuzsa és Gyáni Gábor vonatkozó műveiből. Estére pedig a skype konferenciavonalának segítségével az egyenként kidolgozott anyagok alapján már össze is állt volna egy közös nyilatkozat.
Mindezek folytán mára már tele lenne az éter azokkal a számokkal és összefüggésekkel, amelyek igazolják, hogy miért van ma is ugyanolyan létjogosultsága a baloldalnak, mint akkor. Hiszen a Horthy-rendszerben a két világháború között a lakosság 65 százaléka volt szegény, 60-85 százaléka a létfenntartás szintjén vagy ez alatt élt. A jövedelemmegoszlás kiugróan egyenlőtlen volt: a lakosság 81 százaléka az összjövedelemnek csupán a 44 százalékát élvezte, a maradék 56 százalékot pedig egy rendkívül szűk réteg: a lakosságnak az egyötöde birtokolta. Ami pedig a korabeli viszonyokhoz képest is szélsőséges aránytalanságot jelentett, hiszen minden más országban sokkal jobb volt a helyzet. Éppen ezért azokban az években minden más országénál hatalmasabb volt a kivándorlás mértéke is: már 1930-ig több mint 73 ezren hagyták el Magyarországot és a kivándorlás tempója a következőkben csak fokozódott. Ahogyan az Orbán-rendszerben is ugyanez a helyzet állt elő.
A baloldal tehát okkal mondhatja, hogy van helye és van feladata a mai körülmények között, továbbá van miért tiltakoznia a kormány részéről is gerjesztett Horthy-kultusszal szemben. Amit ez jelent, az ellentétben áll minden olyan törekvéssel, amelynek célja a társadalom jólétének elősegítése, az egyenlő esélyek biztosítása és a társadalmi javak igazságos elosztása.
Itt a vége, fuss el véle. Az én mesém is tovább tartott volna, ha az ellenzéki pártok ugyanolyan tehetséges politikusok lettek volna. Aludjatok jól, jó éjszakát, gyerekek!
Akkor már tegnap mozgósították volna a művelt, társadalomtudományban-szociálpolitikában járatos sajtósaikat és egyéb háttérembereiket, hogy rövid, tömör mondatokban foglalják össze a Horthy-rendszer társadalmának jellemzőit.
Ehhez két politikai szempontot adtak volna meg nekik:
– Keressék meg és foglalják össze mindazon tényeket, adatokat és összefüggéseket, amelyek azt igazolják, hogy a Horthy-rendszer ugyanolyan szegény-ellenes volt, mint az Orbán-rendszer.
– Vonultassanak fel minden olyan megnyilvánulást, amely azt igazolja, hogy a Horthy-rendszernek ugyanúgy a társadalom kettészakítása volt a célja, mint az Orbán-rendszernek, amennyiben az egyes társadalmi rétegek jóléte mindig csak egy másik réteg kárára valósulhatott meg. Vagyis hogy mindkét rendszer egyformán az emberek kijátszására, egymás ellen uszítására játszott és mindkettőnek a merev hierarchia fenntartása volt a lényege.
A háttérembereknek ez persze nem okozott volna különösebb gondot, hiszen őket (akik még véletlenül sem pusztán egykori rádiós-tévés műsorvezetők vagy egyéb sikeremberek, hanem komoly szakértők is) eleve azért alkalmazták, mert a kisujjukban van a felsorolt témák szakirodalma, pontosan tudják, hogy hová kell nyúlniuk, és az ilyen akut helyzetekben már csupán az egyes adatok jó szelektálása és pontosítása a feladatuk. Néhány óra alatt mindannyian összeszedték volna az idézhető mondatokat, ha máshonnan nem, a Magyarország felfedezése című, közismert sorozat szerzőitől, valamint Ungváry Krisztián, Ferge Zsuzsa és Gyáni Gábor vonatkozó műveiből. Estére pedig a skype konferenciavonalának segítségével az egyenként kidolgozott anyagok alapján már össze is állt volna egy közös nyilatkozat.
Mindezek folytán mára már tele lenne az éter azokkal a számokkal és összefüggésekkel, amelyek igazolják, hogy miért van ma is ugyanolyan létjogosultsága a baloldalnak, mint akkor. Hiszen a Horthy-rendszerben a két világháború között a lakosság 65 százaléka volt szegény, 60-85 százaléka a létfenntartás szintjén vagy ez alatt élt. A jövedelemmegoszlás kiugróan egyenlőtlen volt: a lakosság 81 százaléka az összjövedelemnek csupán a 44 százalékát élvezte, a maradék 56 százalékot pedig egy rendkívül szűk réteg: a lakosságnak az egyötöde birtokolta. Ami pedig a korabeli viszonyokhoz képest is szélsőséges aránytalanságot jelentett, hiszen minden más országban sokkal jobb volt a helyzet. Éppen ezért azokban az években minden más országénál hatalmasabb volt a kivándorlás mértéke is: már 1930-ig több mint 73 ezren hagyták el Magyarországot és a kivándorlás tempója a következőkben csak fokozódott. Ahogyan az Orbán-rendszerben is ugyanez a helyzet állt elő.
A baloldal tehát okkal mondhatja, hogy van helye és van feladata a mai körülmények között, továbbá van miért tiltakoznia a kormány részéről is gerjesztett Horthy-kultusszal szemben. Amit ez jelent, az ellentétben áll minden olyan törekvéssel, amelynek célja a társadalom jólétének elősegítése, az egyenlő esélyek biztosítása és a társadalmi javak igazságos elosztása.
Itt a vége, fuss el véle. Az én mesém is tovább tartott volna, ha az ellenzéki pártok ugyanolyan tehetséges politikusok lettek volna. Aludjatok jól, jó éjszakát, gyerekek!
2017. június 21., szerda
GOD WITH YOU, PROFESSOR
GÁBOR GYÖRGY
(facebook, 2017. június 21.)
Múlt hét szerdán vizsgáztattam (nem mondom meg, melyik egyetemen, milyen
szakosokat). A vizsga végén az egyik tanítványom odalépett hozzám és
mondta: Tanár úr, szeretnék elköszönni. Mit sem sejtve válaszoltam: szép
nyarat! Örökre - mondta, én meg hülyén bámultam rá. Két hét múlva -
folytatta - párommal és gyerekeimmel véglegesen kivándorlunk (és itt
megnevezett egy tőlünk északra lévő országot). Házuk már megvan,
munkahelyük megvan, gyermekek beiskoláztatása megtörtént.
Ma is vizsgáztattam - nem mondom meg, melyik egyetemen, milyen szakosokat.) És újra egy elköszönő tanítvány. Gyermekével tőlünk délre tart, egy mediterrán országba.
Mindkettejükben közös, hogy több diplomájuk van, több nyelven beszélnek, s nálam jelesre vizsgáztak.
És még az is közös bennük, hogy mindketten ugyanazt mondták: elegük van ebből az országból. A mai vizsgázó még hozzátette: meggyűlöltették velem az országot. Az ő 16 éves fia egyébként már beszél angolul, németül, franciául és tud latinul. Most a spanyolt fogja tanulni.
Idehaza nincs rájuk szükség. Pedig bizonyára Parragh-nak is tetsző, jó szakmunkás válhatott volna belőle.
Ma is vizsgáztattam - nem mondom meg, melyik egyetemen, milyen szakosokat.) És újra egy elköszönő tanítvány. Gyermekével tőlünk délre tart, egy mediterrán országba.
Mindkettejükben közös, hogy több diplomájuk van, több nyelven beszélnek, s nálam jelesre vizsgáztak.
És még az is közös bennük, hogy mindketten ugyanazt mondták: elegük van ebből az országból. A mai vizsgázó még hozzátette: meggyűlöltették velem az országot. Az ő 16 éves fia egyébként már beszél angolul, németül, franciául és tud latinul. Most a spanyolt fogja tanulni.
Idehaza nincs rájuk szükség. Pedig bizonyára Parragh-nak is tetsző, jó szakmunkás válhatott volna belőle.
 |
A "SZEMÉLYVÁLOGATÁS BŰNE"
LÉVAI JÚLIA MÍRA
(facebook; 2017. június 20.)
A Menekültek napja alkalmából Beer Miklós katolikus megyéspüspök és Fabinyi Tamás evangélikus püspök példaszerűen nyilatkozott a menekültekhez való viszonyunkat illetően. És bár végül is nem tettek mást, mint a hitük alapelveit közvetítették, nyilatkozatuk pl. a magyar katolikus egyház felől nézve.groteszk módon nemhogy szokatlannak, de egyenesen deviánsnak minősül.
Egyszer már idéztem itt, egy jegyzetben Szent Feofán (†1894) püspököt és remetét, aki indirekt módon: a bűnök taxatív felsorolásával foglalta össze, hogy miként tudunk erényesen együtt élni másokkal, de ez annyira egybe vág a mai helyzettel, hogy most megismétlem. Különösen, hogy Feofán az ortodoxokat (magyar nevükön: görögkeletieket) képviselte, és így akkor három felekezet is együtt lehet itt.
(facebook; 2017. június 20.)
A Menekültek napja alkalmából Beer Miklós katolikus megyéspüspök és Fabinyi Tamás evangélikus püspök példaszerűen nyilatkozott a menekültekhez való viszonyunkat illetően. És bár végül is nem tettek mást, mint a hitük alapelveit közvetítették, nyilatkozatuk pl. a magyar katolikus egyház felől nézve.groteszk módon nemhogy szokatlannak, de egyenesen deviánsnak minősül.
Egyszer már idéztem itt, egy jegyzetben Szent Feofán (†1894) püspököt és remetét, aki indirekt módon: a bűnök taxatív felsorolásával foglalta össze, hogy miként tudunk erényesen együtt élni másokkal, de ez annyira egybe vág a mai helyzettel, hogy most megismétlem. Különösen, hogy Feofán az ortodoxokat (magyar nevükön: görögkeletieket) képviselte, és így akkor három felekezet is együtt lehet itt.
Ezúttal a püspök által felsorolt bűnök közül azokat emelem ki, amelyek kifejezetten a menekültekkel kapcsolatban fontosak. Íme:
Isten ellen vétkezik, aki
– túlzott jelentőség tulajdonít az egyház rituális és egyházfegyelmi előírásainak és így a hitet csak regulák összességének tekinti, miáltal farizeussá válik.
Önmaga ellen vétkezik, aki
– hazudik és ezzel figyelmen kívül hagyja a saját lelkiismerete hangját;
– indulatos, heves és bosszúálló.
Felebarátai ellen vétkezik, aki
– indulatos, heves, robbanékony és szeretetlen másokkal szemben;
– túlzott és aránytalan követelményeket támaszt és rosszhiszemű;
– pártolja mások aránytalan megbüntetését;
– keményszívű, érzéketlen és irgalmatlan, élvezi mások gyűlöletét;
– csal, hazudik, hamisan tanúskodik, rágalmaz és gyalázkodik;
– durva és figyelmen kívül hagyja a nála lejjebb lévők, elesettek szükségleteit és emberi méltóságát;
– képes felebarátai megalázására;
– hasznot kovácsol mások szerencsétlenségéből;
– másokat tudatosan megfertőz a saját indulataival, szenvedélyeivel, s egyúttal aljas érdekből szítja és kihasználja mások indulatait és szenvedélyeit;
– a személyválogatás bűnébe esik (!!!), és ennek jegyében az embereket számára szükségesekre és számára nem szükségesekre, nagyobb értékűekre és kevésbé értékesekre, fontosabbakra és kevésbé fontosabbakra osztja;
– elmulasztja, hogy amikor mások nehéz helyzetbe kerülnek, megsegítse és megvigasztalja őket;
– gyűlöletet táplál és hirdet más nemzetek és népek, más véleményen lévő emberek iránt;
– nem törekszik tudatosan arra, hogy az emberek közt személyválogatás nélküli, egyenlő, békés, igazságos és tiszteletteljes viszonyok uralkodjanak.
Ha valaki pontos egybeesést fedez föl az itt felsorolt bűnök valamint a hatalmon lévők és szellemi csatlósaik bűnei között, az nem a véletlen műve.
Isten ellen vétkezik, aki
– túlzott jelentőség tulajdonít az egyház rituális és egyházfegyelmi előírásainak és így a hitet csak regulák összességének tekinti, miáltal farizeussá válik.
Önmaga ellen vétkezik, aki
– hazudik és ezzel figyelmen kívül hagyja a saját lelkiismerete hangját;
– indulatos, heves és bosszúálló.
Felebarátai ellen vétkezik, aki
– indulatos, heves, robbanékony és szeretetlen másokkal szemben;
– túlzott és aránytalan követelményeket támaszt és rosszhiszemű;
– pártolja mások aránytalan megbüntetését;
– keményszívű, érzéketlen és irgalmatlan, élvezi mások gyűlöletét;
– csal, hazudik, hamisan tanúskodik, rágalmaz és gyalázkodik;
– durva és figyelmen kívül hagyja a nála lejjebb lévők, elesettek szükségleteit és emberi méltóságát;
– képes felebarátai megalázására;
– hasznot kovácsol mások szerencsétlenségéből;
– másokat tudatosan megfertőz a saját indulataival, szenvedélyeivel, s egyúttal aljas érdekből szítja és kihasználja mások indulatait és szenvedélyeit;
– a személyválogatás bűnébe esik (!!!), és ennek jegyében az embereket számára szükségesekre és számára nem szükségesekre, nagyobb értékűekre és kevésbé értékesekre, fontosabbakra és kevésbé fontosabbakra osztja;
– elmulasztja, hogy amikor mások nehéz helyzetbe kerülnek, megsegítse és megvigasztalja őket;
– gyűlöletet táplál és hirdet más nemzetek és népek, más véleményen lévő emberek iránt;
– nem törekszik tudatosan arra, hogy az emberek közt személyválogatás nélküli, egyenlő, békés, igazságos és tiszteletteljes viszonyok uralkodjanak.
Ha valaki pontos egybeesést fedez föl az itt felsorolt bűnök valamint a hatalmon lévők és szellemi csatlósaik bűnei között, az nem a véletlen műve.
 |
| A képet Mátrai István küldte a fenti íráshoz |
2017. június 18., vasárnap
A KATONATÁRS ZENGŐ TEREI
CSEPELI GYÖRGY
(facebook; 2017. június 18.)
Az "Istenek alkonya" rajongója tervezte az épülő magyar Walhallát.
(facebook; 2017. június 18.)
Az "Istenek alkonya" rajongója tervezte az épülő magyar Walhallát.
VÁLTÁS
GELLÉRT ANDRÁS írása
(megjelent az ART'húr irodalmi kávéház oldalán)
Amíg riporter és szerkesztő voltam valami rádióban, senkit sem
érdekeltem. A műsorokról, történetekről, élményekről sosem kérdeztek.
Persze mit kérdeztek volna, ha nem is hallgatták? Ha társaságba mentem
nem szóltak hozzám. Unalmas és jelentéktelen voltam a számukra. Észre
sem vettek. Amióta viszont váltottam, különlegessé, egzotikussá váltam.
Menő lettem. Le sem tudom az embereket vakarni magamról. Naponta jobbnál
jobb helyekre hívnak, valósággal udvarolnak nekem. Kedvesek,
figyelmesek, már már alázatosak velem. Érdeklem őket. Izgalmas pasas
lettem a szemükben. És kérdeznek! Sokat. Lelkesen. Mintha szerelmesek
lennének belém! Tud jönni? Biztosan?
Számíthatunk Önre? Kérjen bármit, megadjuk, csak jöjjön! Hálásak vagyunk Önnek, lekötelez. Megtisztel. Küldjünk taxit?
Számíthatunk Önre? Kérjen bármit, megadjuk, csak jöjjön! Hálásak vagyunk Önnek, lekötelez. Megtisztel. Küldjünk taxit?
Nekem taxit? Ugyan már. Beülök a csillogó fekete BMW-be (múlt héten
vettem, de már van kettő és egy tízezret futott Mercedes AMG GT-m), majd
látom a döbbenetet a szemükben amikor begördülök a kertjükbe, vagy a
házuk elé. Kinyitom az ajtót, magabiztosan kiszállok, úgy teszek, mintha
nem is venném észre őket pedig tudom, hogy látnak, figyelnek, lassan
magamhoz veszem a szükséges eszközöket, felmegyek, azt sem tudják mit
csináljanak örömükben, én pedig nem húzom az időt, hagyom, hogy
csodálhassák a profit akivé lettem. Aztán kiküldöm őket, arra
hivatkozom, hogy koncentrálnom kell, de előtte még konnektort kérek,
majd indul a varázslat.
10 perc az egész, a végén kezet mosok,
iszom egy pohár vizet, majd istenként távozom. Névjegyet kérnek,
hálálkodnak, kérdezik, hívhatnak-e máskor is, ajánlhatnak-e másoknak,
majd szégyenlősen átadják amit ilyenkor illik. 25 ezer a munkadíj+ 6
ezer a kiszállás, de néha még ezt is megfejelik néhány ezressel. Jól
élek, tele vagyok sikerélménnyel. Most délelőtt 11 óra van, de már
kilenc helyen voltam, estig pedig még tizenöt címre kell mennem. Kell?
Dehogy kell. Kedvelem ezt a melót. Csőgörényes lettem. Szart pucolok,
eldugult lefolyókat tisztítok, néha erős szagom is van, de amikor
beszállok a BMW-be komolyan leszarok mindent. Leginkább a múltamat,
amelyre senki sem kíváncsi. Már én sem.
 |
| mesterdugulaselharitas.hu |
2017. június 17., szombat
TUDÓSÍTÁS
Az Országgyűlési Tudósítások különszáma
1989. június 16.
Szerkesztő:
Bányai Gábor
Kerekes András
Manchin Róbert
Grafikus:
Nagy István
1989. június 16.
Szerkesztő:
Bányai Gábor
Kerekes András
Manchin Róbert
Grafikus:
Nagy István
A KÖZVETÍTÉS
LÉVAI JÚLIA MÍRA
(facebook, 2017. június 16.)
Nagy Imre és mártírtársai temetését a Magyar Televízió rendezőjeként Horváth Ádám közvetítette.
A 2003-ban vele készített életút-interjúban (56-os Intézet, kérdező: L.J.) ezt mesélte erről:
- Úgy áll a dolog, hogy elkezdődött itt a rendszerváltozás. ’89-ben Bereczky Gyula volt a tévé elnöke, ez alatt zajlott le a Nagy Imre-temetés, és ennek közvetítése volt az első, nagy televíziós ügy. A TIB-nél, a Történelmi Igazságtétel Bizottságnál úgy látták jónak, ha én vezetem a temetés közvetítését. Ami nagyon hosszú előkészítéssel járt. Egy igen kiváló szerkesztő, Gombár János volt az egyik partnerem, akivel végig kellett ülni a pártokat ez ügyben, hiszen akkor már voltak pártok. És a TIB-bel kellett tárgyalni, Rajk Lacival együtt dolgozni a külsőn, a látványon, kidolgozni, hogy milyen technikai fölszerelés kell a Hősök terére, mi kell a temetőbe, és ez tulajdonképp egy olyan lecke volt, amiről tudomásul vette a televízió, hogy ez van.
K: Mennyire mérték föl ennek a valódi súlyát?
V: Mi, azt hiszem, csak abban voltunk bizonytalanok, hogy hány ember jön el. Nem számítottunk 300 ezer emberre. De a dolog látszólagosan úgy volt megcsinálva, hogy a rendőrség nem vesz részt benne. Tehát a téren az MDF nemzetőr csapata adott rendészetet, a temetőben pedig a Fidesz. A Rajk-féle tervet én először az Ó utcában levő barakkban láttam, ami az MDF akkori székháza volt. Bachman Gábor és Rajk csinálták. És akkor elkezdtük megszervezni magát a közvetítést. Azt én tudtam, hogy a rendőrség fölépített egy televíziós hálózatot a térre, és a Műcsarnok első emeletén működött, egy, azt hiszem, 22 monitoros megfigyelőrendszer. Azt is tudom, hogy elég jelentős mennyiségű mesterlövész volt elhelyezve a különböző házakban, meg máshol a környéken, de rendőr láthatóan nem volt. Bereczky akkor azt a mondatot eresztette el, hogy „ezért, úgy, ahogy van, te felelsz”, ezt mondta nekem. És végigcsináltuk.
K: Ön mit gondolt akkor magában?
V: Hogy itt van a rendszerváltozás, és hogy ennek ez az első olyan konkrét jele. Én harmadikutas voltam-vagyok-leszek, mert nekem sem a Kádár-rendszer nem állt közel a szívemhez, sem a kapitalista rendszer, egyik sem. Én még egy rendszerben sem éreztem jól magamat az országban, két rövid pillanatot kivéve. Talán az 1946-47 volt olyan időszak, amikor reménykedett az ember.
K: Ezek szerint Ön biztos volt abban, hogy ez rendszerváltás. Miközben, jól emlékszem, a kollegáink zöme ezt még hajmeresztő kifejezésnek tartotta akkor. Még a szót sem használták, a maximum a „rendszerváltozás” kifejezés volt.
V: Én meg voltam győződve erről. Akkor már az oroszok vonultak ki Németországból, méghozzá pont a Nagy Imre-temetés napján, és már Budapestről is több hadosztályt kivontak.
K: Azért nyilván tudott arról is, hogy pl. a Népszabadságban egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy úgymond „ezt majd hagyják a pártnál”. Az egészet, úgy ahogy van, nem fogták föl, az utolsó pillanatig bíztak a visszarendeződésben. Tehát a szakma igen jelentős része mást gondolt.
V: Én meg voltam róla győződve arról, hogy itt alapvetően elbukik a rendszer. Ez a dolog végül az oroszok jóvoltából valósult meg, és a Gorbacsov hősiessége által, a Szovjetunió elszámolása kapcsán vált végül aztán szabaddá az út, de azért az az ellenzék, amely itt működött, az elég kemény volt.
K: Volt-e valami zökkenő, konfliktus a közvetítés során?
V: Egy kellemetlen pillanata volt ennek a közvetítésnek: Krassó Gyuri, aki egyébként egy nagyon lelkes bolond volt, odarohant a közvetítőkocsihoz – már ment a ravatalnál a fölvonulás –, és azt mondta, hogy ha nem hozom össze azonnal a tévéelnökkel telefonon, akkor egy hangoskocsival föllázítja a teret. Miközben ezt megelőzően éppen azt az üzenetet kaptuk, hogy kézigránátot gurítanak a kocsi alá, meg mindenféle egyéb fenyegetés is volt…
K: És Krassó mit mondott, mivel akarná föllázítani ott, akkor a teret?
V: Ő semmi mást nem akart, minthogy kapjon 30 percet, élő adásidőt a televízióban, de én ezt nem vettem tudomásul. Mi ott a legnagyobb koncentrációval dolgozunk, hiszen folyamatosan történt valami, fantasztikusan érdekes volt, hogy kik jönnek el, kik állnak díszőrségben, ki van külföldön, miközben pl. Csurka megjelent egy autóval, fanyalgott egyet, és aztán elment. Merthogy őt a kommunista Nagy Imre temetése nem érdekli. Aztán a ravatal után átvittek minket egy rendőrmotoros kíséretében a temetőbe, és amíg a menet haladt, addig, részben az általam beszerkesztett Beethoven Harmadik szimfónia, meg a Mozart Rekviem, ilyesmik mentek a képernyőn, és időnként mutattuk a vonulást. Ez azért volt lehetséges, mert a fölvonulási tér túlsó felén, az Ajtósi Dürer sor végén elhelyeztem egy plusz kamerát. És vártam, ahogy buszok meg a sor elindul, és aztán kivártuk temetőben, hogy megérkezzen. És ott az egész temetést, két közvetítőkocsival, 11 kamerával végigcsináltuk.
K: Visszatérve Krassóra: ő hogy reagált a visszautasításra?
V: Krassó összehúzta magát. Nekem volt egy telefonom, amin egy gombnyomással ott volt az elnök. Később aztán mondtam neki, hogy tessék, most hívom, beszélj vele, mire ő mondta, hogy kér 30 percet, különben bajt csinál. Az elnök azt válaszolta, hogy jó, megkapja. És aztán ez a közvetítés is simán lebonyolódott.
A 2003-ban vele készített életút-interjúban (56-os Intézet, kérdező: L.J.) ezt mesélte erről:
- Úgy áll a dolog, hogy elkezdődött itt a rendszerváltozás. ’89-ben Bereczky Gyula volt a tévé elnöke, ez alatt zajlott le a Nagy Imre-temetés, és ennek közvetítése volt az első, nagy televíziós ügy. A TIB-nél, a Történelmi Igazságtétel Bizottságnál úgy látták jónak, ha én vezetem a temetés közvetítését. Ami nagyon hosszú előkészítéssel járt. Egy igen kiváló szerkesztő, Gombár János volt az egyik partnerem, akivel végig kellett ülni a pártokat ez ügyben, hiszen akkor már voltak pártok. És a TIB-bel kellett tárgyalni, Rajk Lacival együtt dolgozni a külsőn, a látványon, kidolgozni, hogy milyen technikai fölszerelés kell a Hősök terére, mi kell a temetőbe, és ez tulajdonképp egy olyan lecke volt, amiről tudomásul vette a televízió, hogy ez van.
K: Mennyire mérték föl ennek a valódi súlyát?
V: Mi, azt hiszem, csak abban voltunk bizonytalanok, hogy hány ember jön el. Nem számítottunk 300 ezer emberre. De a dolog látszólagosan úgy volt megcsinálva, hogy a rendőrség nem vesz részt benne. Tehát a téren az MDF nemzetőr csapata adott rendészetet, a temetőben pedig a Fidesz. A Rajk-féle tervet én először az Ó utcában levő barakkban láttam, ami az MDF akkori székháza volt. Bachman Gábor és Rajk csinálták. És akkor elkezdtük megszervezni magát a közvetítést. Azt én tudtam, hogy a rendőrség fölépített egy televíziós hálózatot a térre, és a Műcsarnok első emeletén működött, egy, azt hiszem, 22 monitoros megfigyelőrendszer. Azt is tudom, hogy elég jelentős mennyiségű mesterlövész volt elhelyezve a különböző házakban, meg máshol a környéken, de rendőr láthatóan nem volt. Bereczky akkor azt a mondatot eresztette el, hogy „ezért, úgy, ahogy van, te felelsz”, ezt mondta nekem. És végigcsináltuk.
K: Ön mit gondolt akkor magában?
V: Hogy itt van a rendszerváltozás, és hogy ennek ez az első olyan konkrét jele. Én harmadikutas voltam-vagyok-leszek, mert nekem sem a Kádár-rendszer nem állt közel a szívemhez, sem a kapitalista rendszer, egyik sem. Én még egy rendszerben sem éreztem jól magamat az országban, két rövid pillanatot kivéve. Talán az 1946-47 volt olyan időszak, amikor reménykedett az ember.
K: Ezek szerint Ön biztos volt abban, hogy ez rendszerváltás. Miközben, jól emlékszem, a kollegáink zöme ezt még hajmeresztő kifejezésnek tartotta akkor. Még a szót sem használták, a maximum a „rendszerváltozás” kifejezés volt.
V: Én meg voltam győződve erről. Akkor már az oroszok vonultak ki Németországból, méghozzá pont a Nagy Imre-temetés napján, és már Budapestről is több hadosztályt kivontak.
K: Azért nyilván tudott arról is, hogy pl. a Népszabadságban egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy úgymond „ezt majd hagyják a pártnál”. Az egészet, úgy ahogy van, nem fogták föl, az utolsó pillanatig bíztak a visszarendeződésben. Tehát a szakma igen jelentős része mást gondolt.
V: Én meg voltam róla győződve arról, hogy itt alapvetően elbukik a rendszer. Ez a dolog végül az oroszok jóvoltából valósult meg, és a Gorbacsov hősiessége által, a Szovjetunió elszámolása kapcsán vált végül aztán szabaddá az út, de azért az az ellenzék, amely itt működött, az elég kemény volt.
K: Volt-e valami zökkenő, konfliktus a közvetítés során?
V: Egy kellemetlen pillanata volt ennek a közvetítésnek: Krassó Gyuri, aki egyébként egy nagyon lelkes bolond volt, odarohant a közvetítőkocsihoz – már ment a ravatalnál a fölvonulás –, és azt mondta, hogy ha nem hozom össze azonnal a tévéelnökkel telefonon, akkor egy hangoskocsival föllázítja a teret. Miközben ezt megelőzően éppen azt az üzenetet kaptuk, hogy kézigránátot gurítanak a kocsi alá, meg mindenféle egyéb fenyegetés is volt…
K: És Krassó mit mondott, mivel akarná föllázítani ott, akkor a teret?
V: Ő semmi mást nem akart, minthogy kapjon 30 percet, élő adásidőt a televízióban, de én ezt nem vettem tudomásul. Mi ott a legnagyobb koncentrációval dolgozunk, hiszen folyamatosan történt valami, fantasztikusan érdekes volt, hogy kik jönnek el, kik állnak díszőrségben, ki van külföldön, miközben pl. Csurka megjelent egy autóval, fanyalgott egyet, és aztán elment. Merthogy őt a kommunista Nagy Imre temetése nem érdekli. Aztán a ravatal után átvittek minket egy rendőrmotoros kíséretében a temetőbe, és amíg a menet haladt, addig, részben az általam beszerkesztett Beethoven Harmadik szimfónia, meg a Mozart Rekviem, ilyesmik mentek a képernyőn, és időnként mutattuk a vonulást. Ez azért volt lehetséges, mert a fölvonulási tér túlsó felén, az Ajtósi Dürer sor végén elhelyeztem egy plusz kamerát. És vártam, ahogy buszok meg a sor elindul, és aztán kivártuk temetőben, hogy megérkezzen. És ott az egész temetést, két közvetítőkocsival, 11 kamerával végigcsináltuk.
K: Visszatérve Krassóra: ő hogy reagált a visszautasításra?
V: Krassó összehúzta magát. Nekem volt egy telefonom, amin egy gombnyomással ott volt az elnök. Később aztán mondtam neki, hogy tessék, most hívom, beszélj vele, mire ő mondta, hogy kér 30 percet, különben bajt csinál. Az elnök azt válaszolta, hogy jó, megkapja. És aztán ez a közvetítés is simán lebonyolódott.
 |
| 1989. június 16. |
KOPORSÓ PARTY
VÁSÁRHELYI MÁRIA
(facebook, 2017. június 16.)
28 évvel ezelőtt egy ország állt ténylegesen vagy képletesen Nagy Imre
és mártírtársainak koporsójánál a Hősök terén, hogy méltó módon vegyenek
búcsút a magyar forradalom meggyilkolt vezetőitől és harcostársaiktól.
Nagy Imrét és mártírtársait 1958. június 16-án végezték ki, titokban,
arccal lefelé helyezték őket sírokba és több mint 30 évig senki nem
tudta, hogy sírjaik hol nem domborulnak. A rendszerváltásig minden év
június 16-án titkosrendőrök tömege lepte el az Új Köztemető
elhanyagolt, gazzal benőtt hátsó parcelláit, azt figyelték, hogy kik
jönnek ki a temetőbe és helyeznek el virágot a mártírok vélt
nyugvóhelyére. Alig többen, mint tucatnyian voltunk. A többség pedig a
Kádár rezsimmel kötött alku részeként elfelejtette azokat a hősöket,
akik az életüket vagy szabadságukat áldozták Magyarország
függetlenségéért és szabadságáért.
1989-ben egy ország nemcsak búcsúzott a meggyilkolt forradalmároktól, hanem lélekben meg is követte őket, amiért évtizedeken át némán tűrte a forradalom emlékének és hőseinek bemocskolását. Azokban a katartikus pillanatokban bizonyára őszintén gondolták a megrendült milliók, hogy soha többé nem akarnak hazugságban, szolgaságban egy korrupt, gazember hatalom elnyomása alatt élni. 28 év telt azóta. És ma újra egy hazug, elnyomó, korrupt hatalom fosztja meg szabadságától és javaitól az országot.
56 emlékét és az újratemetést a Fidesz először megpróbálta kisajátítani, ma pedig a forradalom mártírjait kommunista hazaárulóknak, az újratemetést "brutális titkosszolgálati manipulációnak" próbálják beállítani. A mai évfordulóra rendezett emlékünnepség eseményei mindennél beszédesebben jelzik a hatalom gátlástalan, cinikus, züllött viszonyát a magyar forradalomhoz és a magyar szabadságához. A Hősök terén megrendezésre kerülő ünnepségsorozat csúcseseménye az lesz, amikor a magyar és az olasz B. közép a neonáci, hungarista Romantikus Erőszak nevű zenekar "Előre mind Pesti Srácok" c. dalát fogja együtt üvölteni. Az esti koncertet a Magyar Sziget nevű neonáci rendezvénysorozat rendszeres vendégeként fellépő ERGO zenekar fogja adni, amelyből az egyik afrikai származású vokalista azért távozott, mert egy koncertjükön több száz kigyúrt, szélsőjobboldali randalírozó porig alázta a lányt és botrányt rendezett a jelenléte miatt, a zenekar vezetője pedig elfelejtette megvédeni kollégáját. Az eseménysorozatot a HATODIK KOPORSÓ PARTY nevű utcabál zárja. És ez nem vicc. Koporsó party!!! Ez körülbelül olyan, mintha húsvétkor keresztrefeszítési partyt rendeznének vagy október 6-án vértanúk partyját. És mindezt szó nélkül tűri ugyanaz az ország, amely nem is olyan régen megrendülten követte meg a mártírokat.
1989-ben egy ország nemcsak búcsúzott a meggyilkolt forradalmároktól, hanem lélekben meg is követte őket, amiért évtizedeken át némán tűrte a forradalom emlékének és hőseinek bemocskolását. Azokban a katartikus pillanatokban bizonyára őszintén gondolták a megrendült milliók, hogy soha többé nem akarnak hazugságban, szolgaságban egy korrupt, gazember hatalom elnyomása alatt élni. 28 év telt azóta. És ma újra egy hazug, elnyomó, korrupt hatalom fosztja meg szabadságától és javaitól az országot.
56 emlékét és az újratemetést a Fidesz először megpróbálta kisajátítani, ma pedig a forradalom mártírjait kommunista hazaárulóknak, az újratemetést "brutális titkosszolgálati manipulációnak" próbálják beállítani. A mai évfordulóra rendezett emlékünnepség eseményei mindennél beszédesebben jelzik a hatalom gátlástalan, cinikus, züllött viszonyát a magyar forradalomhoz és a magyar szabadságához. A Hősök terén megrendezésre kerülő ünnepségsorozat csúcseseménye az lesz, amikor a magyar és az olasz B. közép a neonáci, hungarista Romantikus Erőszak nevű zenekar "Előre mind Pesti Srácok" c. dalát fogja együtt üvölteni. Az esti koncertet a Magyar Sziget nevű neonáci rendezvénysorozat rendszeres vendégeként fellépő ERGO zenekar fogja adni, amelyből az egyik afrikai származású vokalista azért távozott, mert egy koncertjükön több száz kigyúrt, szélsőjobboldali randalírozó porig alázta a lányt és botrányt rendezett a jelenléte miatt, a zenekar vezetője pedig elfelejtette megvédeni kollégáját. Az eseménysorozatot a HATODIK KOPORSÓ PARTY nevű utcabál zárja. És ez nem vicc. Koporsó party!!! Ez körülbelül olyan, mintha húsvétkor keresztrefeszítési partyt rendeznének vagy október 6-án vértanúk partyját. És mindezt szó nélkül tűri ugyanaz az ország, amely nem is olyan régen megrendülten követte meg a mártírokat.
Vajon hányszor
lehet egy országot elárulni majd az árulást követően bocsánatért
esedezni?
 |
| 1989. június 16. Fotó: Nagy Piroska |
HORDOZHATÓ KERTEK
NÁDAS ALEXANDRA
Hordozható kertek, 2017.
Hordozható kertek, 2017.
 |
| Nádas Alexandra festménye a Hordozható kertek c. sorozatból. |
ÖTVENKILENC ÉVE
JÁNOSI KATALIN beszéde Nagy Imre, Magyarország mártír miniszterelnöke kivégzésének 59. évfordulóján:
Tisztelt Emlékezők!
59 évvel ezelőtt, 1958. június 16-a hajnalán a Kozma utcai börtönben három embert hurcolt a kivégző osztag az akasztófák alá: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. Brutális egyszerűséggel és kíméletlenséggel meggyilkolták őket s a börtönudvar sarkában elásták a holttesteket. Június 16-án erre emlékezünk, az ő haláluk okán gyűlünk össze, elsősorban őket gyászoljuk.
59 esztendővel ezelőtt e hajnalon tépték el Nagy Imre életének fonalát, felvirradt az új nap, s csak a hóhérok tudták, mi történt. A nemzet alámerült és felejtett… olyan sikeresen felejtett, hogy még ma sem találja (s már nem is keresi) az igazságot.
30 esztendőre rá, 1989-ben hangos fogadkozások közt („soha többé!”),
Nagy Imrééket végre eltemethettük. „Soha többé mondtuk akkor - s hol tartunk immár?
Az 1956-os Nagy Imrét követelő Kossuth téri tömeg és a ’89-es Hősök terei százezrek után – kevesen vagyunk ma itt. Sic transit gloria mundi - Így múlik el a világ dicsősége.
A 60. évfordulós hivatalos emlékévben (amely egy cserbenhagyásos gázolással felért Nagy Imre emlékezete számára) a kádári hatalom álmát – hogy t.i. Nagy Imrét ki kell írtani a köz emlékezetéből - az orbáni állam valósította meg.
Tavaly nyíltan kimondták a mai hatalmasok is: „Ki fogjuk radírozni Nagy Imrét a forradalom történetéből!” S akár Kádár, ők is megcselekedték, amit megkövetelt - no, nem a haza, csak a Párt, az állampárt.
Hogy ismétli magát a történelem!
A hivatalos ’56-os emlékév kormánybiztos asszonya örömünneppé akarja tenni a magyarok számára június 16-át, Nagy Imréék halálának és újratemetésének napját (micsoda kegyeletsértés!), s a forradalom miniszterelnökének történelmi tetteit feledve kijelentette: Nagy Imrének csupán halála volt „szép”, egyébként nem érdemel tiszteletet.
Milyen kegyetlen kijelentés!
Elárulta tán ez az ember, Nagy Imre, a hazáját? Nem!
Elárulta talán honfitársait, barátait? Nem!
Egyetlen szavába került volna, s megmarad élete. De Nagy Imre nem életét mentette, hanem hű maradt társaihoz, s hazájához. Nem a hatalomhoz, nem a párthoz, hanem hazájához és honfitársaihoz!
De a lényeg: ma már Nagy Imre nevével nem lehet választókat nyerni – lejáratásával viszont akár szavazatokat is lehet szerezni! Ezért a bősz kommunistázás egyfelől, másrészről pedig a kiegyezés.
59 évvel ezelőtt, 1958. június 16-a hajnalán a Kozma utcai börtönben három embert hurcolt a kivégző osztag az akasztófák alá: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. Brutális egyszerűséggel és kíméletlenséggel meggyilkolták őket s a börtönudvar sarkában elásták a holttesteket. Június 16-án erre emlékezünk, az ő haláluk okán gyűlünk össze, elsősorban őket gyászoljuk.
59 esztendővel ezelőtt e hajnalon tépték el Nagy Imre életének fonalát, felvirradt az új nap, s csak a hóhérok tudták, mi történt. A nemzet alámerült és felejtett… olyan sikeresen felejtett, hogy még ma sem találja (s már nem is keresi) az igazságot.
30 esztendőre rá, 1989-ben hangos fogadkozások közt („soha többé!”),
Nagy Imrééket végre eltemethettük. „Soha többé mondtuk akkor - s hol tartunk immár?
Az 1956-os Nagy Imrét követelő Kossuth téri tömeg és a ’89-es Hősök terei százezrek után – kevesen vagyunk ma itt. Sic transit gloria mundi - Így múlik el a világ dicsősége.
A 60. évfordulós hivatalos emlékévben (amely egy cserbenhagyásos gázolással felért Nagy Imre emlékezete számára) a kádári hatalom álmát – hogy t.i. Nagy Imrét ki kell írtani a köz emlékezetéből - az orbáni állam valósította meg.
Tavaly nyíltan kimondták a mai hatalmasok is: „Ki fogjuk radírozni Nagy Imrét a forradalom történetéből!” S akár Kádár, ők is megcselekedték, amit megkövetelt - no, nem a haza, csak a Párt, az állampárt.
Hogy ismétli magát a történelem!
A hivatalos ’56-os emlékév kormánybiztos asszonya örömünneppé akarja tenni a magyarok számára június 16-át, Nagy Imréék halálának és újratemetésének napját (micsoda kegyeletsértés!), s a forradalom miniszterelnökének történelmi tetteit feledve kijelentette: Nagy Imrének csupán halála volt „szép”, egyébként nem érdemel tiszteletet.
Milyen kegyetlen kijelentés!
Elárulta tán ez az ember, Nagy Imre, a hazáját? Nem!
Elárulta talán honfitársait, barátait? Nem!
Egyetlen szavába került volna, s megmarad élete. De Nagy Imre nem életét mentette, hanem hű maradt társaihoz, s hazájához. Nem a hatalomhoz, nem a párthoz, hanem hazájához és honfitársaihoz!
De a lényeg: ma már Nagy Imre nevével nem lehet választókat nyerni – lejáratásával viszont akár szavazatokat is lehet szerezni! Ezért a bősz kommunistázás egyfelől, másrészről pedig a kiegyezés.
Barátaim!
Szokásunkhoz híven ma itt, a Vértanúk terén, Nagy Imre szobránál gyűltünk össze, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk a magyar forradalom miniszterelnökére – mi – akik nem csak a fény napjaiban, de a sötétség évtizedeiben is ott álltunk Nagy Imre mellett. Köszönöm Nektek, hogy kitartotok a hazához való hűség és a politikai tisztesség szimbolikus alakja mellett. A gyásznaptól szomorú szívem vigasza ez – hogy még nem egyedül állok ezen a téren.
Bizony nem gondoltuk volna egykor, hogy kivégzése után fél évszázaddal és újratemetése után három évtizeddel még mindig és ismét rendszerellenes kiállásnak minősül Nagy Imre nevének pozitív említése; vagy „aktuálpolitikai provokációnak” minősül portréjának kiállítása október 23-a kapcsán.
Nagy Imre, az 56-os hős, (mert igenis, életét áldozó hős volt) szavatartó, hűséges, igaz magyar ember volt. Egy „emberarcú” politikus – aki fiatal életének drámai tanulságaiból következően, nagyon is érthető okokból lett kommunista - és igaz magyar hazafiként halt meg. A forradalom miniszterelnökeként be kellett teljesítenie küldetését: egyszerre megvalósítani a forradalom igazságát és létrehozni a lehető legnagyobb nemzeti egységet, méghozzá a szovjet fegyverek árnyékában, és mégis: békésen! Mindezt igen rövid idő, alig két hét alatt. Micsoda hatalmas feladat!
Az ország 1953-as helyrerántása, kiegyensúlyozása után - ez volt Nagy Imre embert próbáló és egyben végső, utolsó feladata.
S az utókor hálája? Mint tudjuk, a hála nem egy releváns politikai kategória.
Nagy Imre munkásságának pozitívumait 1958-as kivégzése után először mélyen elhallgatták, majd módszeresen kiirtották – a fellelhető negatívumokat pedig aránytalanul felnagyítva azóta is szajkózzák. Méltatlan hazugságokkal, a politikai élet e legkönnyebb módszerével igyekeznek múltját besározni, nemcsak Kádárék 30 évében, de az újratemetése óta eltelt 30 évben is.
Ki tud ma már az 1953-as reformokról, Nagy Imre kormányprogramjáról? Amely pedig egyenesen vezetett a forradalomig? Senki, nem túlzok, erről aztán senki nem tud ma már.
Recsken ugyan áll a munkatábor bezárásáról emlékező tábla, de hogy ki záratta be a tábort? Nem szerepel rajta, lefelejtették róla, pedig ez is az ’53-as Nagy Imre kormányprogram egyik fontos pontja volt… bezáratni a munka-táborokat, megszüntetni a kitelepítéseket. Az egykori rabok régebben emlegették: „Nagy Imre hozott számunkra szabadságot” - de ma már ők sem mernek nyilatkozni.
Vagy – ki emlékezik a kuláklistákra, s hogy ki töröltette el? Nagy Imre. S hogy ki lehetett végre lépni a tsz-ekből? Szintén az ő reformprogramja mondta ki.
De ma… vajon kinek lenne ma mersze Nagy Imre pozitív, történelemformáló tevékenységét a köztudatba visszaültetni? Melyik történész vágna ebbe a kemény fába, hogy elmondja – a legbrutálisabb ’50-es évek csak 1953-ig tartottak, mert jött Nagy Imre és például elrendelte a politikai koncepciós perek felülvizsgálatát… és vallási toleranciát hirdetett… hogy a Rákosi diktatúra után végre leállíttatta az erőltetett iparosítást… és életszínvonalat, béreket emelt…és hogy éppen e nagyszerű program elsöprése, hiánya, az újra visszatérő Rákosi klikk ismételt terrorja, Nagy Imre meg nem alkuvása miatti félreállítása vezetett az ’56 októberi követeléshez: Nagy Imre elvtárs alakítson kormányt!
Mert bizony, nem csak Nagy Imre mondta azt „Elvtársak!” itt a Kossuth téren 23-a estéjén, de a fiatal egyetemisták, a mefeszes forradalmárok is így fogalmazták nagy hírű pontjaikban: „Nagy Imre elvtárs vezetésével alakuljon át a kormány!” S mégis… milyen remek hitelrontás lett ez az egyetlen szó… mert a 23-i Nagy Imre-beszédből (melynek hatására pedig százezrek mentek békésen haza) semmire sem emlékezünk, csak ezt a ránk erőltetett szót ismerjük.
És vajon melyik pedagógus merészelné oktatni azt az 1953-as Nagy Imre programot, amely végre politikai és szellemi enyhülést, fizikai és lelki megkönnyebbülést hozott az országnak?
A halálos ítéletet kierőszakoló Kádárék kiradírozták az emberek fejéből, hogy Nagy Imre bármi jót is tett, és a mai kommunistázó jobboldalnak sem érdeke semmiféle baloldali pozitívum – „vesszen örökre, aki baloldali” – vallják, és Nagy Imrét ők - ma - újra elveszejtik.
Talán a baloldali, vagy egyéb pártok? Ugyan…
Mára a politika a napi haszon elvtelen világa lett. Különösen a mai magyar közéletben nem becsülik az elvhűséget, (hisz nincsenek már elvek sem), a hazáért való önfeláldozás pedig „lúzer” dolog lett.
Nagy Imre, az újra eltemetni szándékozott hős – ma talán e jelző illene leginkább forradalmunk miniszterelnökére.
De nekünk szükségünk van (ma talán még inkább, mint eddig) egy olyan ember példájára, akinek az ország dolga, mindannyiunk dolga az első, mert elsősorban államférfi! Aki nem saját vagy pártja érdekeihez és hatalmához hű, hanem hazájához és honfitársaihoz.
A képmutató csalók és politikai bűnözők mai világában ismét szükségünk van Nagy Imrére; hogy példája vezessen bennünket, hogy ne gyávuljunk el, hogy nekünk újra legyenek elveink, s ne adjuk fel a harcot eszméinkért!
Nagy Imre útját végigjárta, harcát megharcolta, hitét el nem hagyta. Hiszem, hogy végezetül eltétetett neki az igazság koronája. De hogy ez az igazság, Nagy Imre igazsága fennmarad-e – az rajtunk múlik!
Perében, az utolsó szó jogán azt mondta: „Sorsomat a nemzet kezébe teszem!”
Súlyos mondat…
A mártír miniszterelnök emlékezetének sorsát mi kaptuk a kezünkbe.
Kedves Barátaim! Magyarok! Tegyünk hát érte!
Szokásunkhoz híven ma itt, a Vértanúk terén, Nagy Imre szobránál gyűltünk össze, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk a magyar forradalom miniszterelnökére – mi – akik nem csak a fény napjaiban, de a sötétség évtizedeiben is ott álltunk Nagy Imre mellett. Köszönöm Nektek, hogy kitartotok a hazához való hűség és a politikai tisztesség szimbolikus alakja mellett. A gyásznaptól szomorú szívem vigasza ez – hogy még nem egyedül állok ezen a téren.
Bizony nem gondoltuk volna egykor, hogy kivégzése után fél évszázaddal és újratemetése után három évtizeddel még mindig és ismét rendszerellenes kiállásnak minősül Nagy Imre nevének pozitív említése; vagy „aktuálpolitikai provokációnak” minősül portréjának kiállítása október 23-a kapcsán.
Nagy Imre, az 56-os hős, (mert igenis, életét áldozó hős volt) szavatartó, hűséges, igaz magyar ember volt. Egy „emberarcú” politikus – aki fiatal életének drámai tanulságaiból következően, nagyon is érthető okokból lett kommunista - és igaz magyar hazafiként halt meg. A forradalom miniszterelnökeként be kellett teljesítenie küldetését: egyszerre megvalósítani a forradalom igazságát és létrehozni a lehető legnagyobb nemzeti egységet, méghozzá a szovjet fegyverek árnyékában, és mégis: békésen! Mindezt igen rövid idő, alig két hét alatt. Micsoda hatalmas feladat!
Az ország 1953-as helyrerántása, kiegyensúlyozása után - ez volt Nagy Imre embert próbáló és egyben végső, utolsó feladata.
S az utókor hálája? Mint tudjuk, a hála nem egy releváns politikai kategória.
Nagy Imre munkásságának pozitívumait 1958-as kivégzése után először mélyen elhallgatták, majd módszeresen kiirtották – a fellelhető negatívumokat pedig aránytalanul felnagyítva azóta is szajkózzák. Méltatlan hazugságokkal, a politikai élet e legkönnyebb módszerével igyekeznek múltját besározni, nemcsak Kádárék 30 évében, de az újratemetése óta eltelt 30 évben is.
Ki tud ma már az 1953-as reformokról, Nagy Imre kormányprogramjáról? Amely pedig egyenesen vezetett a forradalomig? Senki, nem túlzok, erről aztán senki nem tud ma már.
Recsken ugyan áll a munkatábor bezárásáról emlékező tábla, de hogy ki záratta be a tábort? Nem szerepel rajta, lefelejtették róla, pedig ez is az ’53-as Nagy Imre kormányprogram egyik fontos pontja volt… bezáratni a munka-táborokat, megszüntetni a kitelepítéseket. Az egykori rabok régebben emlegették: „Nagy Imre hozott számunkra szabadságot” - de ma már ők sem mernek nyilatkozni.
Vagy – ki emlékezik a kuláklistákra, s hogy ki töröltette el? Nagy Imre. S hogy ki lehetett végre lépni a tsz-ekből? Szintén az ő reformprogramja mondta ki.
De ma… vajon kinek lenne ma mersze Nagy Imre pozitív, történelemformáló tevékenységét a köztudatba visszaültetni? Melyik történész vágna ebbe a kemény fába, hogy elmondja – a legbrutálisabb ’50-es évek csak 1953-ig tartottak, mert jött Nagy Imre és például elrendelte a politikai koncepciós perek felülvizsgálatát… és vallási toleranciát hirdetett… hogy a Rákosi diktatúra után végre leállíttatta az erőltetett iparosítást… és életszínvonalat, béreket emelt…és hogy éppen e nagyszerű program elsöprése, hiánya, az újra visszatérő Rákosi klikk ismételt terrorja, Nagy Imre meg nem alkuvása miatti félreállítása vezetett az ’56 októberi követeléshez: Nagy Imre elvtárs alakítson kormányt!
Mert bizony, nem csak Nagy Imre mondta azt „Elvtársak!” itt a Kossuth téren 23-a estéjén, de a fiatal egyetemisták, a mefeszes forradalmárok is így fogalmazták nagy hírű pontjaikban: „Nagy Imre elvtárs vezetésével alakuljon át a kormány!” S mégis… milyen remek hitelrontás lett ez az egyetlen szó… mert a 23-i Nagy Imre-beszédből (melynek hatására pedig százezrek mentek békésen haza) semmire sem emlékezünk, csak ezt a ránk erőltetett szót ismerjük.
És vajon melyik pedagógus merészelné oktatni azt az 1953-as Nagy Imre programot, amely végre politikai és szellemi enyhülést, fizikai és lelki megkönnyebbülést hozott az országnak?
A halálos ítéletet kierőszakoló Kádárék kiradírozták az emberek fejéből, hogy Nagy Imre bármi jót is tett, és a mai kommunistázó jobboldalnak sem érdeke semmiféle baloldali pozitívum – „vesszen örökre, aki baloldali” – vallják, és Nagy Imrét ők - ma - újra elveszejtik.
Talán a baloldali, vagy egyéb pártok? Ugyan…
Mára a politika a napi haszon elvtelen világa lett. Különösen a mai magyar közéletben nem becsülik az elvhűséget, (hisz nincsenek már elvek sem), a hazáért való önfeláldozás pedig „lúzer” dolog lett.
Nagy Imre, az újra eltemetni szándékozott hős – ma talán e jelző illene leginkább forradalmunk miniszterelnökére.
De nekünk szükségünk van (ma talán még inkább, mint eddig) egy olyan ember példájára, akinek az ország dolga, mindannyiunk dolga az első, mert elsősorban államférfi! Aki nem saját vagy pártja érdekeihez és hatalmához hű, hanem hazájához és honfitársaihoz.
A képmutató csalók és politikai bűnözők mai világában ismét szükségünk van Nagy Imrére; hogy példája vezessen bennünket, hogy ne gyávuljunk el, hogy nekünk újra legyenek elveink, s ne adjuk fel a harcot eszméinkért!
Nagy Imre útját végigjárta, harcát megharcolta, hitét el nem hagyta. Hiszem, hogy végezetül eltétetett neki az igazság koronája. De hogy ez az igazság, Nagy Imre igazsága fennmarad-e – az rajtunk múlik!
Perében, az utolsó szó jogán azt mondta: „Sorsomat a nemzet kezébe teszem!”
Súlyos mondat…
A mártír miniszterelnök emlékezetének sorsát mi kaptuk a kezünkbe.
Kedves Barátaim! Magyarok! Tegyünk hát érte!
Budapest, 2017. június 16.
Jánosi Katalin
 |
| Jánosi Katalin beszéde 2017. június 16-án. |
2017. június 13., kedd
2017. június 12., hétfő
TENGER HÍJÁN
GÁBOR GYÖRGY
(facebook, 2017. június 11.)
Daniel Libeskind zsenije újra és újra. A berlini Zsidó Múzeum épülete
után most a koppenhágai Zsidó Múzeum belső terei... Elképesztő! A
hullámzó hatást keltő és bizonytalan járást előidéző padlózat 1943
októberét idézi fel, amikor a dánok a német járőrhajóktól körülvett
tengeren - saját életüket is kockáztatva - csónakokon átmentettek 7300
zsidót Svédországba, megmentve ezzel úgyszólván a teljes dániai
zsidóságot.
Magyarországon - tenger híján - nincs ilyen múzeum.
Magyarországon - tenger híján - nincs ilyen múzeum.
 |
| A koppenhágai Zsidó Múzeum belső tere - Gábor György felvétele |
2017. június 10., szombat
L'ÉTAT C'EST MOI
LÉVAI JÚLIA MÍRA
(facebook; 2017. június 9.)
Büntetni, büntetni, büntetni mindenkit, ha mással nem, akkor azzal,
hogy mindenben megnehezítik a dolgát, ebben élni ki az "én vagyok
hatalmon!" mámorát.
Isteni érzés lesz majd ez odafönn nekik! Csak
áll mindegyik a szobájában, és elképzeli, hogy abban a pillanatban is,
amikor ő csak úgy kinéz az ablakon és gyönyörködik a város látványában,
hány és hány ember kénytelen az ő nyomorult alattvalójuknak érezni
magát! Hányan kényszerülnek arra, hogy formanyomtatványok valamint két
tanú beszerzésével, esetleg ezek nevének ügyes odahamisításával töltsék
az idejüket! (Ez utóbbit külön élvezet lehet elképzelniük, hiszen maguk
is ezerszer átéltek már hasonló helyzeteket).
Miközben ráadásul
az orvosuknak is eléggé meg kell izzadnia - fantáziálnak majd tovább -,
amikor például ez az indoklásuk kerül elé: "Az e-recept rendszerben az
orvos is láthatja, hogy a beteg mit váltott ki, s mit nem. /.../ Például
nem kell sokat töprengenie, miért nem javul páciense állapota, ha azt
látja, hogy egyáltalán nem, vagy nem azt váltotta ki, amit javasolt
neki."
Ezen az utolsó mondatrészen különösen jól szórakoznak:
na, vajon mikor meri feltételezni az orvos, hogy nem ő a hülye, hanem a
hatalom szívatja őt? Mikor meri kimondani, hogy hülyeségeket beszél a
törvény? Hiszen itt úgy tesznek, mintha a betegek olyasmit is
kiválthatnának recepttel, amit az orvosuk nem javasolt - vagyis amiről
nem adott receptet nekik! És arra vajon mikor jönnek rá, hogy igen,
bizony: ezt annak az egy ezreléknyi betegnek a kedvéért fogalmazták bele
a törvénybe, amely esetleg tényleg azzal szórakozik, hogy több orvostól
is kérjen ugyanarra a betegségére recepteket. Hogy ez bizony szintén
egy olyan törvény, amely milliókat büntet azért az egy, másképp is
lefülelhető normaszegő miatt.
Mert nincs is nagyobb élvezet,
mint tudni, hogy senki, még egy bolhányi vétket elkövető lény sem bújhat
ki a mi vizsga tekintetünk alól! Bizony! Na de vajon merészeli-e majd
az orvos ezt szóvá tenni? Fogadjunk, hogy nem merészeli!
De az
se semmi, amit majd egy gyerekorvosnak kell kiállnia. Például amikor az ő
törvényüknek megfelelően (mert van olyan hülye, hogy a diagnózisból
kihagyja a közvetlen, vizsgálati tapasztalatait), szóval ha tényleg a
receptek alapján szeretné követni mondjuk egy csecsemő vagy kisgyerek
állapotát, miközben viszont azok gyógyszereit csak felnőttek nevére
írhatta fel. Hiszen a csecsemő, a kisgyerek nem tud meghatalmazást adni.
Viszont a csecsemőnek, kisgyereknek az esetek többségében két szülője
van, éspedig az övétől eltérő nevekkel.
Mit kell majd izzadnia a
gyerekorvosnak, amikor azt próbálja megoldani, hogy pl. a Szilágyi
Erzsébet néven kiadott recept automatikusan elvezesse őt a kis Hunyadi
Lacikához! Akinek a múlt héten még erős főfájása volt, most viszont már
egy ideje semmit sem hallani felőle. Ezt a legjobb nekik ott fönn, a
minisztériumban elképzelniük. Kár, hogy annak a Hunyadi gyereknek a
fejét viszont ők már semmiképp sem intézhetik el. Pedig az lenne az
igazi, ha ilyesmi hatalmuk is lenne, ha az ilyen szívatásoknál keményebb
büntetéseket is kiélvezhetnének.
Csak hát ugye, ezt is megint elrontja nekik a Brüsszel.
 |
| L' État C'Est Moi; Coronation Cartoon |
A NAP METAMORFÓZISA
SÁNDOR EDIT fotógrafikája
A Nap metamorfózisa, 2017
A Nap metamorfózisa, 2017
 |
| Sándor Edit: A Nap metamorfózisa, 2017 |
A KONZÍLIUM
GELLÉRT ANDRÁS
(facebook; 2017. június 9.)
A konzílium a szokott időben és módon kezdődött. Volt benne színház, mágia, hipnózis, tökéletesen megrendezett jelenet. Dr. Gerdesits és dr.Porthei lépett be először a 2-es belosztály 118-as szobájába, ahol a reménytelen esetként kezelt Ivánka Imrénét látogatták meg. A fehér ruhás férfiak, dacára annak, hogy lemondtak az idős asszonyról, mégis nyugalmat sugároztak, reményt, tekintélyt. Mindketten kihúzták magukat és hosszan, figyelmesen olvasták a fémkeretbe helyezett lázlapot. Nem sokat értettek belőle, de igyekeztek mindezt palástolni.
Az éjszaka nyugalmasan telt el, a 88 éves beteg nem panaszkodott, betegtársaitól nem kért segítséget, szerencsére láza nem volt. Továbbra sem kapott gyógyszert, de azt még mindig nem tudták neki megmondani, meddig kell bent maradnia a kórházban. Dr. Gerdesits fellélegzett, szemmel láthatóan örült, hogy nem lépett fel komplikáció és Ivánka néni túlélte az éjszakát. Két nappal ezelőtt négy beteget vesztettek, ám a kórházi személyzet mentségére szóljon, vészhelyzet állt elő, erre nem készülhettek, továbbá nem is készítették fel őket, fogalmuk sem volt milyen terápiát alkalmazzanak.
Hatodik napja dolgoznak a kórházban, ahova egy gyors átképzést követően vezényelték őket. Dr.Gerdesits és dr.Porthei négy, munka nélkül töltött év után kapta ezt a lehetőséget. Az amúgy korábban logisztikai menedzserként és húsipari technikusként dolgozó férfiakat az erőforrás minisztériumban képezték ki az új feladatra. Egy hét után megkapták a diplomájukat, doktorok lettek, majd a hetedik napon Gerdesits levezette az első szülését, dr. Porthei pedig gyomorszűkítést végzett egy túlsúlyos betegen, az utcán pedig újraélesztett.
A múlt héten munkába állított egészségügyi dolgozók mindent megtesznek a betegek érdekében, de mint mondják túlterheltnek érzik magukat, dr. Gerdesits napi 18 órát tölt a műtőben, dr.Porthei pedig a kórházi munkája mellett még mentőorvosként 24-48 órás ügyeletben is dolgozik, ám feletteseinek már most jelezte, hamarosan Írországba megy, ahol üvegházban paradicsomot és retket fog szedni.
(facebook; 2017. június 9.)
A konzílium a szokott időben és módon kezdődött. Volt benne színház, mágia, hipnózis, tökéletesen megrendezett jelenet. Dr. Gerdesits és dr.Porthei lépett be először a 2-es belosztály 118-as szobájába, ahol a reménytelen esetként kezelt Ivánka Imrénét látogatták meg. A fehér ruhás férfiak, dacára annak, hogy lemondtak az idős asszonyról, mégis nyugalmat sugároztak, reményt, tekintélyt. Mindketten kihúzták magukat és hosszan, figyelmesen olvasták a fémkeretbe helyezett lázlapot. Nem sokat értettek belőle, de igyekeztek mindezt palástolni.
Az éjszaka nyugalmasan telt el, a 88 éves beteg nem panaszkodott, betegtársaitól nem kért segítséget, szerencsére láza nem volt. Továbbra sem kapott gyógyszert, de azt még mindig nem tudták neki megmondani, meddig kell bent maradnia a kórházban. Dr. Gerdesits fellélegzett, szemmel láthatóan örült, hogy nem lépett fel komplikáció és Ivánka néni túlélte az éjszakát. Két nappal ezelőtt négy beteget vesztettek, ám a kórházi személyzet mentségére szóljon, vészhelyzet állt elő, erre nem készülhettek, továbbá nem is készítették fel őket, fogalmuk sem volt milyen terápiát alkalmazzanak.
Hatodik napja dolgoznak a kórházban, ahova egy gyors átképzést követően vezényelték őket. Dr.Gerdesits és dr.Porthei négy, munka nélkül töltött év után kapta ezt a lehetőséget. Az amúgy korábban logisztikai menedzserként és húsipari technikusként dolgozó férfiakat az erőforrás minisztériumban képezték ki az új feladatra. Egy hét után megkapták a diplomájukat, doktorok lettek, majd a hetedik napon Gerdesits levezette az első szülését, dr. Porthei pedig gyomorszűkítést végzett egy túlsúlyos betegen, az utcán pedig újraélesztett.
A múlt héten munkába állított egészségügyi dolgozók mindent megtesznek a betegek érdekében, de mint mondják túlterheltnek érzik magukat, dr. Gerdesits napi 18 órát tölt a műtőben, dr.Porthei pedig a kórházi munkája mellett még mentőorvosként 24-48 órás ügyeletben is dolgozik, ám feletteseinek már most jelezte, hamarosan Írországba megy, ahol üvegházban paradicsomot és retket fog szedni.
 |
| Fotó: AFP |
HORDOZHATÓ KERTEK
NÁDAS ALEXANDRA festménye
Hordozható kertek, 2017
Hordozható kertek, 2017
 |
| Nádas Alexandra: Hordozható kertek |
APU PÉNZT HOZ
BOJÁR IVÁN ANDRÁS
(facebook; 2017. június 9.)
Éveket éltünk úgy, hogy a biztos jövedelem anyám havi
fixe volt. Ha férfi dolgozott, azokban az időkben természetes: közel
dupláját kapta a nőnek. Így ha dolgozott, apám is szépen férfiasan
teljesített. De voltak idők, amikor semmi. Hónapokon át. Olyankor anyám
szorgos és megbízható fillérei tartották működésben a családot. Apámnak
jutott tér idő duzzogni, veszekedni, haragudni egy-egy háta mögött
hagyott munkahely miatt. Biztos idők voltak. Kádárkor. Megalkuvásszagú
hétfők, nyűgös ébredések, gyomorsavas nappalok.
Két hete Budapesten egy árverésen Kieselbachnál, szép licitlépcső után, elkelt apám két festménye. Apu huszonkét évvel a halála után pénzt hozott. Soha festményét nem adta el. Csodálattal olvastam eddig az olyan cikkeket amik olyasmikről számoltak be, hogy mondjuk Michael Jackson a halála utáni évben jobban keresett, mint addig bármikor. Meg hasonlókról. Nem vagyok közgazdász. Tetszenek ezek a metafizikus történések. Nincs ott, mégis hat.
És most apu.
Apuról eddig senki sem tudta, hogy jelentékeny festő. Voltaképp én sem, pedig én sokakról tudom. Nem hagytam tudni magamnak. Valami gátolt. Szeptember óta nem, mióta anyu sincs. Évtizedeken át rakosgattam a képeket ide-oda, cipeltem magammal költözések idején, de nem fordítottam ki őket a falnak támasztva, nem néztem rájuk, nem álltam meg előttük, nem gondolkoztam el róluk. Aztán ahogy magamra maradtam, és anyu levelei, fényképei meg könyvei is megérkeztek hozzám, fölkerültek a polcra apám tárgyai mellé, s ekképpen 30 év után újraegyesült a család, fölengedett mellkasomban a fagy. Újra beszélgetni kezdtünk apámmal és eddig mindent eluraló haragvó neurotikus arca mögül előlépett a tehetséges teremtő ember. Aki volt. Szintén volt. Talán a születésem előtt inkább, mint utána.
Egyszer állított ki életében, a Hazafias Népfront II. kerületi helyiségében. Megnyitót Major Máté tartott. És többé semmi. Pár hónappal később augusztusban magyar tankok zörögtek végig Csehszlovákián, a kommunizmus humanizálhatóságának reménye 12 év után újra, végleg szertefoszlott. Apámban eltört valami. Összeomlott. Sírt tehetetlenségében. És nem festett többé.
44-56-68 Lehetnének régi házitelefon hívószámai is. Apu sorsfordító számai. Az első kettőt még vette, fiatal volt erős, hitt a még előtte álló időben. Hatvannyolcban végleg elesett. Ő épp negyvennégy éves volt ekkor. Midlife. Alig volt képes feltápászkodni újra. A belső újrakezdésben a kiskamaszkortól görgetett vágy és remény a művésszé válásra, szertefoszlott. Behajtotta a műteremként használt szoba ajtaját. Még visszatérek ide - deklarálta, - de többé nem lépett be.
Most apu pénzt keresett. A hatvanas évek legelején, talán ötvenesek vége felé készített két képe ment el az aukción, első nyilvános megmérettetésén. Nem volt érzéke s talán egy idő után kedve sem saját karrierjét egyengetni. Pedig hiú volt, sőt rátarti gőgös. Sértődött falakat vont maga köré, azokba szorulva élt. Míg hagyta, tehetséggel azok mögül tudott kiüzenni hol dévaj jókedvvel, hol átkokkal. Hatvannyolc után nem hagyta. Elfáradt benne valami. A két kép még a jókedv képei. Életerő és svung van bennük. Felcsattannak, ahogy ő harsant jellegzetes nevetéssel, amikor a felnőttek közt láttam viccesnek lenni.
Tartozom neki a húsz év dermedt némaság miatt. Könyvet fogok kiadni róla. Szeretném ha mindenki tudná: apám nemcsak egy tragikus sors, nemcsak életét a huszadik századon végigverekedő, végigbukdácsoló közép-európai művész-értelmiségi, hanem ritka tehetség volt. Titkos, eldugott műhelyében, kora nagyjaival párhuzamosan alkotó művész. Egy közülük. Apu pénzt hoz. S a pénzből könyv lesz, méltó album. Összegzés. Életének valódi lezárása. Utolsó utáni fejezet.
Két hete Budapesten egy árverésen Kieselbachnál, szép licitlépcső után, elkelt apám két festménye. Apu huszonkét évvel a halála után pénzt hozott. Soha festményét nem adta el. Csodálattal olvastam eddig az olyan cikkeket amik olyasmikről számoltak be, hogy mondjuk Michael Jackson a halála utáni évben jobban keresett, mint addig bármikor. Meg hasonlókról. Nem vagyok közgazdász. Tetszenek ezek a metafizikus történések. Nincs ott, mégis hat.
És most apu.
Apuról eddig senki sem tudta, hogy jelentékeny festő. Voltaképp én sem, pedig én sokakról tudom. Nem hagytam tudni magamnak. Valami gátolt. Szeptember óta nem, mióta anyu sincs. Évtizedeken át rakosgattam a képeket ide-oda, cipeltem magammal költözések idején, de nem fordítottam ki őket a falnak támasztva, nem néztem rájuk, nem álltam meg előttük, nem gondolkoztam el róluk. Aztán ahogy magamra maradtam, és anyu levelei, fényképei meg könyvei is megérkeztek hozzám, fölkerültek a polcra apám tárgyai mellé, s ekképpen 30 év után újraegyesült a család, fölengedett mellkasomban a fagy. Újra beszélgetni kezdtünk apámmal és eddig mindent eluraló haragvó neurotikus arca mögül előlépett a tehetséges teremtő ember. Aki volt. Szintén volt. Talán a születésem előtt inkább, mint utána.
Egyszer állított ki életében, a Hazafias Népfront II. kerületi helyiségében. Megnyitót Major Máté tartott. És többé semmi. Pár hónappal később augusztusban magyar tankok zörögtek végig Csehszlovákián, a kommunizmus humanizálhatóságának reménye 12 év után újra, végleg szertefoszlott. Apámban eltört valami. Összeomlott. Sírt tehetetlenségében. És nem festett többé.
44-56-68 Lehetnének régi házitelefon hívószámai is. Apu sorsfordító számai. Az első kettőt még vette, fiatal volt erős, hitt a még előtte álló időben. Hatvannyolcban végleg elesett. Ő épp negyvennégy éves volt ekkor. Midlife. Alig volt képes feltápászkodni újra. A belső újrakezdésben a kiskamaszkortól görgetett vágy és remény a művésszé válásra, szertefoszlott. Behajtotta a műteremként használt szoba ajtaját. Még visszatérek ide - deklarálta, - de többé nem lépett be.
Most apu pénzt keresett. A hatvanas évek legelején, talán ötvenesek vége felé készített két képe ment el az aukción, első nyilvános megmérettetésén. Nem volt érzéke s talán egy idő után kedve sem saját karrierjét egyengetni. Pedig hiú volt, sőt rátarti gőgös. Sértődött falakat vont maga köré, azokba szorulva élt. Míg hagyta, tehetséggel azok mögül tudott kiüzenni hol dévaj jókedvvel, hol átkokkal. Hatvannyolc után nem hagyta. Elfáradt benne valami. A két kép még a jókedv képei. Életerő és svung van bennük. Felcsattannak, ahogy ő harsant jellegzetes nevetéssel, amikor a felnőttek közt láttam viccesnek lenni.
Tartozom neki a húsz év dermedt némaság miatt. Könyvet fogok kiadni róla. Szeretném ha mindenki tudná: apám nemcsak egy tragikus sors, nemcsak életét a huszadik századon végigverekedő, végigbukdácsoló közép-európai művész-értelmiségi, hanem ritka tehetség volt. Titkos, eldugott műhelyében, kora nagyjaival párhuzamosan alkotó művész. Egy közülük. Apu pénzt hoz. S a pénzből könyv lesz, méltó album. Összegzés. Életének valódi lezárása. Utolsó utáni fejezet.
 |
|
Bojár Iván (1924 - 1995)
Játékos felfelé áramlás (Víz alatti világ)
|
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)