TESTEM, LELKEM

LADÁNYI ZSUZSA
(facebook, 2018. február 13.)

Megnéztük tegnap Enyedi Ildikó filmjét.Tényleg egészen különleges alkotás. Nem is tudtam utána éjjel aludni. Nem fájt semmim, a Testem hagyott volna pihenni, de a Lelkem nem nyugodott, felkavart az élmény.Magamban még most is bontogatom ennek a csodálatos filmnek a rétegeit, mint amikor egy tökéletes, szép, fényes vöröshagymának választom le óvatosan, finoman a rétegeit, mindig újabb és újabb valóságot fedezek fel.Csodálattal tölt el, hogy ebből a végtelenül összetett, sokféle valóságból hogyan formálódott szervesen összefüggő, tökéletes Egész, az Ember életének rajza.A felszín, amit kívülről látunk, mennyi különféle színt, érzést rejt magában! Varázslatos, ahogy megelevenedik a sok féle egymáséhoz mégis hasonlító emberi élet. Megrendítő a belső, csak magunk számára látható, vagy még saját magunk számára is rejtélyes belső világunk együttlétezése a külső, nyilvános élettel. 
Megrendítő a viszonyunk a számunkra táplálékul szolgáló állatokhoz is. Az ő érzéseikbe ugyanúgy félelmetes belegondolni, mint a körülöttünk élők lelki történéseibe. Mindannyian félünk valamitől, mindannyiunknak megvan a maga belső valósága. De jó lenne a mindennapokban úgy együtt élni, hogy az senkinek ne fájjon, s mégis maradhassunk azok, akik a tiszta, fehér lelkünk szerint, a hóesés csendjében vagyunk, vagy amilyenek lenni szeretnénk! 
És még valami; minden tisztelet azoknak, akik elvégzik helyettünk a piszkos, véres munkát, húst biztosítanak az asztalunkra, hogy mi büntelenül élhessünk álmainknak...

Testről és lélekről. Enyedi  Ildikó filmje

THINES (PROVENCE)

NÁDAS ALEXANDRA
 Thines (Provence).2009. 50×50cm. vegyes t. fatábla

Nádas Alexandra: Thines (Provence).2009. 50×50cm. vegyes t. fatábla

BE-, KI-, LE-, FEL-, ...KÖZLEKEDÜNK

LÉVAI JÚLIA MÍRA

(facebook, 2018. február 4.)

Igazán megható, ahogy a BKK most, a nagy, általános készültség közepette még külön arra is gondot fordít, hogy épségben hazaérjünk a járműveikkel.
Szombaton például ezt mondták be percenként a buszmegállókban:
„Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy mivel ma esett az eső, az utak mellett a járművek lépcsői is síkosak, csúszósak lehetnek. Kérjük, fel- és leszálláskor figyelmesen közlekedjenek a lépcsőn”.

Mivel én ha csak lehet, gyalog járok, így pl. szombaton sem kellett kivennem a részemet a járműves közlekedésből, így a figyelmeztetéseket is csak olyankor hallottam, amikor épp elmentem egy buszmegálló mellett. És ez nagy szerencse, mert el nem tudom képzelni, hogy miként kell egy buszon felszállás közben közlekedni. Ilyenkor például igekötőt is oda lehet tenni a tevékenységünket kifejező szó elé? Mondhatjuk-e, hogy „na, most óvatosan felközlekedem ezen a lépcsőn”, illetve miután hazaértünk, mesélhetjük-e azt a családunknak, hogy „képzeljétek, sikerült úgy leközlekednem a buszról, hogy nem csúsztam meg, pedig igencsak síkos volt, még az a helyes kis utasbarát süllyesztett padlós is”?

Megannyi kérdés. Ráadásul később valami olyasmit is mondtak, hogy „mivel a gépjárművek olykor váratlanul fékezésre kényszerülnek, ezért akkor is vigyázva közlekedjünk, amikor az átjárókon haladunk át”.
Itt meg azt nem értettem, hogy hogy kerülnek ide az átjárók. Mert ha nekem a fékezésről beszélnek, akkor az Ó végű szavak közül primitív módon csak a kapaszkodó jut az eszembe, az átjárókról viszont csak az északnyugati – attól tartok, ott mostanában nem fogok közlekedni. Kis gyaloglás után persze eszembe jutott, hogy az átjáró jelentheti az átkelőt, más néven zebrát is, amelynél viszont szerintem engem az veszélyeztet a legkevésbé, ha a buszvezető hirtelen fékez. Hiszen azt inkább az ő nyaka bánja, bajba én akkor kerülök, ha eközben túlcsúszik a kocsi, ám ha nekem erre a buszon való közlekedés idején kellett volna rájönnöm, síkos lépcsők és hirtelen fékezések közepette, hát én nem is tudom, élnék-e még egyáltalán.
Szóval mindez ismét csak abban erősített meg engem, hogy nekem igazán tényleg csak a repülőn van a helyem, ami ugyan szintén egy közlekedési eszköz, de ott nyelvi szempontból mégis sokkal egyszerűbbek a dolgok.
Az ember felszáll rá, azután a gép is felszáll vele, és ettől kezdve az a szó, hogy „közlekedni”, elő sem kerül. Bár a fene tudja: ha a repülőtéren is a BKK-sok beszélnének a megafonba, lehet, ott is azt hallanánk, hogy gyorsan közlekedjünk oda a kapunkhoz, mert a járatunk mindjárt felközlekedik az égbe, és aztán nézhetünk, mint Rozi az átjáróban.
 

Repcsiablak, startlap.hu

EGY UTOLSÓ TANGÓ

SZOKODI BEA fotója

egy utolsó tangó...Benedek Miklós és Ullmann Mónika, Heisenberg

SOKSZEMKÖZT

VÁSÁRHELYI MÁRIA
(facebook, 2018. 02.03.)

Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy ha Orbán Viktor üzleti ügyekben akar tárgyalni a Népszabadságot a leggaládabb módszerekkel tönkretevő H. Pecinával, akkor erre nem talál alkalmasabb helyszínt és lehetőséget, mint a hatalmas magyarországi média érdeklődéssel kísért bécsi hivatalos látogatását. Ennek a látszólag négyszemközti, valójában azonban a nyilvánosság számára rendezett találkozónak egyetlen célja volt: megüzenni a média még nem kormánypárti részének, hogy amennyiben nem paríroznak, akkor rájuk is a Népszabadság sorsa vár. Üzenet volt, hogy a milliárdos csalásért jogerősen elítélt Pecina "jó ember", mert vállalta a piszkos munkát és gengszter módszerekkel kinyírta Magyarország legnépszerűbb és legnagyobb befolyású ellenzéki lapját. Ha Orbán valóban üzleti ügyben akart volna tárgyalni Pecinával, akkor P. a TEK kísértében, titokban érkezett volna Felcsútra. Orbánnak és Pecinának azonban nyilván nem volt semmiféle fontos megbeszélnivalója, a miniszterelnök csupán azért rendelte magához a mindenre hajlandó, köztörvényes bűnözőt, hogy üzenjen a média tulajdonosoknak és az újságíróknak. Pecinának pedig nyilván imponált, hogy miközben a saját hazájában minden tisztességes polgár úgy néz rá, mint egy többszörösen elítélt csalóra, a magyar miniszterelnök külön fogadja. És a sajtó ahelyett, hogy a nyílt fenyegetést olvasta volna ki a találkozóból, azon rugózik, hogy vajon miért nem hozzák nyilvánosságra a megbeszélés témáit. Újra és újra lépre mennek és elhitetik magukkal és közönségükkel, hogy ha Orbán titokban akart volna találkozni Pecinával, akkor ezt nem tudta volna megtenni. Pedig Orbán nekünk, szabad és független magyar állampolgároknak akart üzenni ezzel a találkozóval.

Zárt ajtók mögött

ŐSBIZALOM

ZVOLSZKY ZITA

Ősbizalom (olaj, vászon, 100x120 cm)

HÁZI FELADAT KÓRHÁZIGAZGATÓKNAK

GELLÉRT ANDRÁS

(https://befalazottlelek.blogspot.hu)

- Szervusz Miklós! Tudunk beszélni?

- Szerencséd van, éppen most ért véget az igazgatói értekezlet. A délutáni vizitre készülök, de van még időnk addig. Hallgatlak.

- Annyira kellemetlen amiért hívlak.

- Reményi kolléga, elég régen ismerjük már egymást ahhoz, hogy nyíltan beszéljünk. Ki vele, mi a gondod?

- Azt szeretném megkérdezni, hogy Te megírtad-e?

- Mit?

- Nem akarom itt a telefonban, hátha lehallgatnak.

- Na és aztán mi van akkor ha lehallgatnak? Mit kellett volna megírnom?

- A HF-et.

- Mi az a HF?

- Na jó kimondom. Házi feladat.

- A múlt hetit megírtam, el is küldtem. 

- És az ehetit?

- Még nem volt rá időm, de délután gyorsan összedobom azt is.

- Segítenél nekem?

- Miben?

- A házi feladatban. Fogalmam sincs mit írjak.

- Ne viccelj, nagyon egyszerű. Jó híreket kell írni a kórházról és kész.

- Képtelen vagyok erre.

- Korrepetáljalak?

- Nagyon hálás lennék érte.

- Rendben, akkor gyere át délután háromra és segítek megírni.

Professzor Kolossváry Miklós tanszékvezető, kórházigazgató szobája, délután 15 óra.

- Húzd ide a széket Reményi kolléga. Látsz rendesen, vagy kapcsoljak nagyobb fényt?

- Tökéletes, köszönöm.

- Diktáljam, vagy csak ötleteket adjak?

- Rád bízom Miklós.

- Ha akarod lemásolhatod az én házi feladatomat, csak arra ügyelj, hogy a kórház címe más legyen.

- Írjunk újat.

- Jó. A lényeg ugye, mert ezt kérték, a pozitív tartalom. Tehát még véletlenül se írj a házidba olyat, hogy a héten sokan haltak meg az osztályokon, nincs elég gyógyszer, vagy nővérhiány van. Nincs nővérhiány. Sőt, olyan sokan vannak, hogy nem is tudsz új embereket felvenni, mert nem lenne elég munka a számukra. Ugyanezt a formulát alkalmazhatod az orvosok esetében is. Tele vagy jobbnál jobb szakemberekkel, a külföldről hazatérő orvosokat pedig fájó szívvel kénytelen vagy elutasítani, vagy visszairányítani oda ahonnan jöttek.

- Akkor mit írjak a háziba?

- Kezd azzal, hogy a kórházatokban ettől a héttől kezdve a Nobu és a Gusto étterem szakácsai főznek, természetesen lesz vegán és hagyományos menüsor is, ami ugye jelentős változás a korábbi egy szelet kenyér+mackósajt vagy kenyér+felvágott ebédekhez képest.

- De két jó hírt kérnek tőlem.

- Ez miért gond? Tele vagyunk sikertörténetekkel Nyugodtan vedd bele a házidba, hogy a héten megnyílt a kórházi wellnes-részleg, ahol van hydromasszázs kád, infra és külön gőzszauna, sőt egy 25 méteres gyógyvizes medence is.

- Ezt nem írom bele.

- Miért nem?

- Mert nem igaz.

- És? Kit zavar?

- Engem.

- Ugyan már! Nézz a könyvespolcomra! Mit látsz?

- Könyveket.

- Milyen könyveket?

- Értékes orvosi szakkönyveket.

- Nézd meg jobban!

- Ezek szét vannak rágva.

- Pontosan erről beszélek! Tele vagyok rágcsálókkal, de nincs pénzünk az irtásra. Semmire sincs pénzünk. De ha ezt megírom, másnap már nem engednek be a kórházba.

- Ez igaz. Mit gondolsz túlzás lenne beleírni a végére, hogy a kutatási részlegünkön sikerült embert klónoznunk?

- Nem túlzás. Ötöst fogsz kapni a házidra.

St. James Hospital Malta

MAY WAY - 2

ABELLA VERA

Az első három hét turistáskodással telt.
A megérkezés utáni reggelen természetesen azonnal a World Trade Center romjaihoz vezetett az utam.
Elképesztő látvány volt…
Az utcán kordonok felállítva, ahova az eltűntek hozzátartozói felragasztották szeretteik fényképeit. Teljes csöndben állt több száz ember reggeltől-estig minden egyes nap és vártak.
Vártak arra, hogy hátha valaki hírt hoz nekik.
A kordonok között a tűzoltók folyamatosan ki-be mászkáltak, a ruhájukat belepte a romokból áradó por.
Amint elhaladtak a várakozók előtt, az emberek tapsolni kezdtek.
Ők meg szótlanul mentek be az emergency-sátrakba.
Mikor megláttam a romokat, a sírás fojtogatott.
Ez egy akkora hatalmas katasztrófa volt, hogy az leírhatatlan.
Utcákon keresztül por es romok. A boltok ablakai betörve és csak por és por mindenütt. Emlékszem, hogy döbbenten álltam egy Levi’s bolt előtt, ahol a farmerok még bent voltak összehajtogatva a polcokon, rajtuk vastag rétegben állt a por.
Egyszer csak, ahogy lassan, szótlanul bolyongtam a romoknál és a környező utcákon, egy fekete nő elkapta a karomat. Sírva mesélte, hogy a fia 29 éves és a két torony egyikében dolgozott, amikor a támadás történt. Azóta kijön minden nap és várja, hátha legalább a testet kiássák. Kezében a fia fényképével állt és zokogott.
Ott, abban a percben engem is elkapott a sírás.
Testközelből látni, érezni mások fájdalmat, értelmetlen veszteségét, iszonyú érzés volt.
Szégyelltem magam, hogy idejöttem turistaként megnézni azt, ahol mások élete véget ért.

Már nem emlékszem hogyan, de valahogy otthagytam szegény nőt és kerestem egy utcai telefont. Hazatelefonáltam Budapestre zokogva, hogy elmondjam milyen érzés ott állni és nézni a romokat. Elmondhatatlan.

Aztán elindultam a városba megnézni az aznapra tervezett többi látnivalót.
Hazafelé persze azonnal eltévedtem, mert egy platformon több metró is megáll, úgyhogy természetesen rosszra szálltam fel.
Csak hogy érthető legyen, 472 metró-megálló van es 27 metróvonal…
Egy metrószerelvény 8-11 kocsival közlekedik, napi 4 es félmillió embert szállítanak.
Egy fekete kislány látta, hogy a metrótérképpel a kezemben bolyongok és hogy teljesen kétségbe vagyok esve, kérdezte, hogy segíthet-e.
Nana’! Fogalmam nem volt merre induljak el, pironkodva motyogtam neki, hogy nálunk csak 3 metró van...
A következő három hétben persze megnéztem a Times Squaret, a Brooklyn Bridget, a Bronx Zoo-t es minden mást, ami kötelező. Szédületes volt, forgott velem a világ.

Aztán jött a zuhanás amikor úgy döntöttem - maradok.
Ahogy már írtam, az első munkáim takarítások voltak.
Aztán B. a felső emeletről elutazott a barátjával, ha jól emlékszem Floridába egy hétre és kérte, vegyem át a munkáját Manhattanben egy fodrászatban.
A tulaj, Joseph, egy libanoni harmincas férfi volt, nagyon kedveltem.
Mesélte, hogy 12 éves kora óta önmagát tartotta el, eleinte gyerekként még a családjáról is gondoskodott a falujában, mivel ő volt az egyetlen férfi. Aztán 16 évesen jött New Yorkba.
Ketten dolgoztak még a boltban, Ari, az izraeli srác annyi idős volt mint én, Julia meg egy orosz lány. Arival is jól kijöttem, meghívott minket egyszer vendégségbe is.
Az üzletben a telefont kellett felvenni, a vendég haját megmosni - abból lett a borravaló, ami a fizetés volt -, a levágott hajat felsöpörni, a tükröket lemosni, és így tovább.
Nagyon szerettem ott lenni.
Imádtam, hogy nem vagyok magányos amíg dolgozom, tudok beszélgetni és szép lassan kinyílt a világ, ahogy egyre jobban tudtam használni a nyelvet.

Joseph után megint takarítás jött, de már nem a haszidoknál, hanem egyre több munka volt időseknél.
Queensben (a város teljesen másik felében) egy borzasztó elegáns idős zsidó hölgyhöz jártam hetente. Ha jól emlékszem, lengyel volt és bizony keményen beállt dolgozni.
Csinálta a kisebb munkákat.
Leültetett maga mellé ebédelni, rendes, meleg ételt főzött és szépen megterített asztalnál beszélgetett velem amíg ettünk.
Aki takarított valaha New Yorkban, az tudja, hogy ez a fajta munka mennyire lélekölő a magányossága miatt. Az ember fejében üvölt a csönd, amíg súrol.
Az, hogy amíg négykézláb mosol fel és a körülötted lévők rád sem néznek közben, olyan, mintha megszűnnél létezni. A haszidoknal ilyen dolgozni. Ők nem kommunikálnak senkivel.
Abban a pillanatban amint valaki beszélget veled, embernek tekint.
Queensből általában két-három órát utaztam vissza Brooklynba, és annyi ajándékot kaptam mindig, hogy alig bírtam hazacipelni. Például egy gyönyörű irhabundát. (Fogalmam sincs hova lett.)
Aztán volt egy idős férfi is, akinek nemrég halt meg a felesége és nem bírt mozogni annyira, hogy ellássa a lakásban a teendőket. Őt is nagyon kedveltem, mindig mosolygott és nagyon kedves volt. Az orosz pékségben vett süteményt es azzal várt, amikor mentem hozzá.
Sőt! Egy időben vonattal jártam Chappaquaba egy itt élő magyarhoz a komplett házat takarítani.
Nála mindig rengetegen voltak, állandóan valamit éppen felújított. Neki volt egy gyönyörű labradorja, aki a lábamnál feküdt, amíg vasaltam az ingeket.
Azokon a napokon amikor ott dolgoztam, megkerestem napi $100-t, ami nagyon sok pénznek számított 2001-ben.

Aztán amikor már magabiztos volt a nyelvtudásom, próbáltam más munkát találni.
Valahogy - már nem emlékszem hogy -, egy albán építkezési cégbe botlottam bele, ahova titkárnőt kerestek. A főnök Pavle, az építkezés vezetője Erol volt. Életemben nem láttam ekkora férfit. Borzasztó agresszív ember, szabályosan félelmetes volt.
Pavlevel jó volt dolgozni - már amikor épp nem volt másnapos -, meg kellett írni egy-két szerződést, behajtani pár számlát. 8-4-ig kellett dolgozni heti öt napot.
Nagyon nagy dolog volt ez! Heti $300-at kaptam, könnyű, ülő munkáért, nem kellett órákat utazni azért, hogy négykézláb a földön súroljak.
Aztán a két férfi egyszer nagyon összeveszett, úgyhogy három hónap után ennek a munkának is lőttek.

Közben átköltöztünk egy “magyar házba”, amit azért hívtak igy, mert nagyon sok magyar lakott ott. A mi lakásunkban eredetileg Zoli es a nője laktak (mindketten drogosok).
Az ő háromszobás lakásukat vettük ki négyen.
Alattunk egy orosz pasas lakott, aki minden éjszaka a süket anyját hívta Moszkvában, úgyhogy éjjelente arra ébredtem, hogy “da mamocska, da”.
Felettünk egy spanyol drogdiler egy bébi pitbullal, rendszeresen elfelejtette elzárni a fürdővizet, úgyhogy eláztunk miatta.
Hívom a tulajt, Jeremiást (öreg haszid zsidó férfi), hogy hát eláztunk, jöjjön, mert baj van.
Kiküldi a feleségét (szintén ortodox), aki körbe néz és közli velünk, hogy hát “ez kérem itt nem a Ritz”, nem lesz felújítás. A szuper (házmester/mindenes) Marty, egy spanyol, megy körbe a feleséggel a lakásban és engem nyugtat, hogy majd megjavít ő itt mindent.
Egyszer csak Jeremiás meghallja Marty hangját a telefonban a felesége mellett.
Éktelenül elkezdett ordítani MAGYARUL a feleségével, hogy mégis mit képzel, hogy egy idegen férfival van egy lakásban.
A feleség szétvasalt arca meg sem mozdult.
Én meg majdnem felröhögtem.
Jeremiás szatmári zsidó volt, minden évben Magyarországra utazott a feleségével a Danubius Szállodába wellness programra a Margit szigetre.
Nem volt vele könnyű üzletelni, de végül megcsináltatott mindent.

Az építési cég után újra nekiálltam munkát keresni.
Egy albán bárban találtam, szinten két magyar lányon keresztül. Állítottak, hogy milyen jó pénzt kerestek ott. Hááát…
Egyetlen szerencsém, hogy Billy, aki egy macedóniai albán, nagyon rendes fiatal srác volt.
Tökéletesen tudta, hogyan kell bármilyen konfliktust elsimítani. Mellette biztonságban éreztem magam, a barátait is szerettem. Állandóan kérdezték, hogy mit keresek fehér nőként a bárban, pultosként, hiszen sokkal kevésbé veszélyes munkát is találnék.
Két hónapig bírtam ott.
Minden áldott este verekedés, rendőrség, jegyzőkönyv stb.

Ezek után valaki ajánlotta, hogy Manhattanben a “Ziti coffee” olasz étterembe keresnek pincéreket.
A tulaj Fredy iráni volt, előszeretettel perzsának titulálta magát.
Azt mondta, hogy két bankszámlája van, az egyikről meg soha nem vett ki pénzt, abból fog 40 évesen nyugdíjba menni. Amilyen szarul fizetett, el is hiszem neki.
Volt olyan nap, hogy a bus boy, aki az asztalokat szedi le, a házhoz szállítást intézi stb., több pénzt vitt haza, mint mi a pincérek.
Rajtam kívül volt egy román srác, egy román lány (ő a tulaj barátnője volt), egy lengyel lány, Ana (belőle később orvos lett), egy indiai szakács, aki hozta az unokahúgát pincérkedni, és néhány mexikói fiú (bus boy).
Magyaran senki nem volt olasz az olaszt étteremben.
Heti három-négy napot dolgoztam ott, dupláztunk, 12-14 órákat húztunk le egyben.
Itt sem kaptam fizetést, csak napi egyszeri étkezést, úgyhogy az a pénz, amit hazavittem, az a borravalóból jött össze. Már amikor az indiai lány ki nem lopta a jattot.
Iszonyú kimerítő meló volt, de itt tényleg megtaláltam a helyem.
Egy-két héten belül törzsvendégeim voltak.

Egy idősebb férfi, valamikor tanár volt, imádott főzni, és amikor meghallotta, hogy magyar vagyok, nagyon megörült. Azonnal elkérte a pörkölt receptjét, hogy kell megfőzni és pár nap múlva be is számolt a végeredményről..
Egy magányos meleg, no, aki csak velem volt hajlandó szóba állni, a többi pincért elzavarta, de mindig nagy borravalót hagyott, es próbált jó tanácsokkal ellátni a férfiakat illetően.
Egy puerto ricoi páros, akik minden csütörtökön jöttek vacsorázni, és mindig mosolyogtak, $60-os számlára ott hagytak $100-t.
És volt egy 70 körüli manhattani zsidó ügyvéd, aki állandóan randevúzni akart.
Hihetetlen elegáns úriember volt, soha nem sértett meg. Órákat beszélt hozzám, próbálta felvázolni, milyen jövő vár rám, ha elfogadom a vacsorameghívását.
Ha szabadnapos voltam, be se ment az étterembe.

Az étteremben dolgoztam addig amíg le nem járt az egy éves itt-tartózkodásom.

(Folyt. köv.)

www.theatlantic.com