VISKÓ

 ERDÉLYI KATI írása

 

Ötödikes voltam az általánosban, tehát 11 éves, és a sulihoz vezető út, hollywoodi filmbe illően mutatós villasor, köztük Fedák Sáriéval (tavaly bontották le, s a darabjait a környékbeliek egyszerűen beépítették a házaikba), irgalmatlan hosszú volt. Szerencsére alternatív lehetőség is kínálkozott, amivel én, a monotóniatűrésből közismerten egyes alá, rendszeresen éltem is. Pedig ez utóbbi az előzőhöz képest igencsak szegényes, mi több, fájdalmasan lepusztult volt. Namost ezen a szegénysoron állt egy magányos, rozoga viskó, körülőtte se jobbra, se balra senki és semmi. Csak a limlomos udvar közepében naponta több órát láncon tartott dühösharapós kutya. Öcsémet egyszer majdnem sikerült neki meggyilkolnia, úgy nyakon harapta. Én mégsem féltem tőle, és mert tényleg úgy volt, hogy ha közelítettem felé, mindig elhallgatott, és a láncát sem feszítette tovább. Ezért erősen gyanakodtam is az öcsémre, jól ismerve őt, hogy ő maga is igencsak benne lehetett abban a borzalmas összeugrásban.

De hogy miért is járkáltam én olyan sűrűn arrafelé? Hát mert ott lakott egy gyönyörű édes cigány fiú, aki, bár egyidős volt velem, de bukás miatt alsóbb osztályba járt. Ő volt az én második szerelmem. Az első az még elsőben a Laci gyerek volt, aki mindig lerántotta a lábamról a fél cipőmet, hogy szökdécselnem kelljen, s így utolérve megrángathassa a hajam, aztán adjon nekem egy puszit. De úgy látszik, szerelem és szerelem között is van/lehet különbség. Mert nekem a cigány fiú bizony sokkal hevesebben volt képes megdobogtatni az én kicsilányszívemet. Talán mert ő sosem piszkálódott, sosem lökdösődött, csak csendesen rámcsillogtatta a gyönyörű tekintetét. Ha találkoztunk, némán mentünk egymás mellett, nem is igen szóltunk. Aztán egy nap megfogta a kezem. Most is itt a tenyeremben az a puhameleg... Még ma is.

Majd mikor egy viharos, szeles reggelen odaértem a viskójuk elé, a kutyát nem láttam sehol. Közelebb lopóztam, egészen a szakadt viskó ajtajáig. Hideg csend volt odabent, olyan hideg és olyan csend, hogy azt hittem, mindjárt szétfeszíti, földig teríti a szegény viskót.

Még aznap megtudtam, hogy az egész család elvándorolt. Rettenetes napok jöttek. Most is belefacsarodik a szívem, ha eszembe jut az a fájdalom, ami abban az időben belém ette magát. Azt hiszem, örökre.

Na és akkor mi történt a minap? Illetve a miéjjel!? Álmomban megint ott jártam, ott ácsorogtam a viskó előtt, amikor az egész család kitódult, karonfogott, és kedvesen bekísért engem a viskóba. Csak ennyit mondtak:

- Itt van, téged vár. Tudjuk, hogy szereted.

És ő tényleg ott volt. Valami szomorú dalt énekelt, gitározott is hozzá. Dús barna haja az arcába hullott, és hogy érezzem a tekintetét és minden gondolatát, felém se kellett fordulnia, rám se kellett néznie.

Végtelen érzés ez. Most is átjárja mindenem. Pedig már felébredtem.

 

 

Vasile Dorolti: Viskó télen