MAY WAY - 2

ABELLA VERA

Az első három hét turistáskodással telt.
A megérkezés utáni reggelen természetesen azonnal a World Trade Center romjaihoz vezetett az utam.
Elképesztő látvány volt…
Az utcán kordonok felállítva, ahova az eltűntek hozzátartozói felragasztották szeretteik fényképeit. Teljes csöndben állt több száz ember reggeltől-estig minden egyes nap és vártak.
Vártak arra, hogy hátha valaki hírt hoz nekik.
A kordonok között a tűzoltók folyamatosan ki-be mászkáltak, a ruhájukat belepte a romokból áradó por.
Amint elhaladtak a várakozók előtt, az emberek tapsolni kezdtek.
Ők meg szótlanul mentek be az emergency-sátrakba.
Mikor megláttam a romokat, a sírás fojtogatott.
Ez egy akkora hatalmas katasztrófa volt, hogy az leírhatatlan.
Utcákon keresztül por es romok. A boltok ablakai betörve és csak por és por mindenütt. Emlékszem, hogy döbbenten álltam egy Levi’s bolt előtt, ahol a farmerok még bent voltak összehajtogatva a polcokon, rajtuk vastag rétegben állt a por.
Egyszer csak, ahogy lassan, szótlanul bolyongtam a romoknál és a környező utcákon, egy fekete nő elkapta a karomat. Sírva mesélte, hogy a fia 29 éves és a két torony egyikében dolgozott, amikor a támadás történt. Azóta kijön minden nap és várja, hátha legalább a testet kiássák. Kezében a fia fényképével állt és zokogott.
Ott, abban a percben engem is elkapott a sírás.
Testközelből látni, érezni mások fájdalmat, értelmetlen veszteségét, iszonyú érzés volt.
Szégyelltem magam, hogy idejöttem turistaként megnézni azt, ahol mások élete véget ért.

Már nem emlékszem hogyan, de valahogy otthagytam szegény nőt és kerestem egy utcai telefont. Hazatelefonáltam Budapestre zokogva, hogy elmondjam milyen érzés ott állni és nézni a romokat. Elmondhatatlan.

Aztán elindultam a városba megnézni az aznapra tervezett többi látnivalót.
Hazafelé persze azonnal eltévedtem, mert egy platformon több metró is megáll, úgyhogy természetesen rosszra szálltam fel.
Csak hogy érthető legyen, 472 metró-megálló van es 27 metróvonal…
Egy metrószerelvény 8-11 kocsival közlekedik, napi 4 es félmillió embert szállítanak.
Egy fekete kislány látta, hogy a metrótérképpel a kezemben bolyongok és hogy teljesen kétségbe vagyok esve, kérdezte, hogy segíthet-e.
Nana’! Fogalmam nem volt merre induljak el, pironkodva motyogtam neki, hogy nálunk csak 3 metró van...
A következő három hétben persze megnéztem a Times Squaret, a Brooklyn Bridget, a Bronx Zoo-t es minden mást, ami kötelező. Szédületes volt, forgott velem a világ.

Aztán jött a zuhanás amikor úgy döntöttem - maradok.
Ahogy már írtam, az első munkáim takarítások voltak.
Aztán B. a felső emeletről elutazott a barátjával, ha jól emlékszem Floridába egy hétre és kérte, vegyem át a munkáját Manhattanben egy fodrászatban.
A tulaj, Joseph, egy libanoni harmincas férfi volt, nagyon kedveltem.
Mesélte, hogy 12 éves kora óta önmagát tartotta el, eleinte gyerekként még a családjáról is gondoskodott a falujában, mivel ő volt az egyetlen férfi. Aztán 16 évesen jött New Yorkba.
Ketten dolgoztak még a boltban, Ari, az izraeli srác annyi idős volt mint én, Julia meg egy orosz lány. Arival is jól kijöttem, meghívott minket egyszer vendégségbe is.
Az üzletben a telefont kellett felvenni, a vendég haját megmosni - abból lett a borravaló, ami a fizetés volt -, a levágott hajat felsöpörni, a tükröket lemosni, és így tovább.
Nagyon szerettem ott lenni.
Imádtam, hogy nem vagyok magányos amíg dolgozom, tudok beszélgetni és szép lassan kinyílt a világ, ahogy egyre jobban tudtam használni a nyelvet.

Joseph után megint takarítás jött, de már nem a haszidoknál, hanem egyre több munka volt időseknél.
Queensben (a város teljesen másik felében) egy borzasztó elegáns idős zsidó hölgyhöz jártam hetente. Ha jól emlékszem, lengyel volt és bizony keményen beállt dolgozni.
Csinálta a kisebb munkákat.
Leültetett maga mellé ebédelni, rendes, meleg ételt főzött és szépen megterített asztalnál beszélgetett velem amíg ettünk.
Aki takarított valaha New Yorkban, az tudja, hogy ez a fajta munka mennyire lélekölő a magányossága miatt. Az ember fejében üvölt a csönd, amíg súrol.
Az, hogy amíg négykézláb mosol fel és a körülötted lévők rád sem néznek közben, olyan, mintha megszűnnél létezni. A haszidoknal ilyen dolgozni. Ők nem kommunikálnak senkivel.
Abban a pillanatban amint valaki beszélget veled, embernek tekint.
Queensből általában két-három órát utaztam vissza Brooklynba, és annyi ajándékot kaptam mindig, hogy alig bírtam hazacipelni. Például egy gyönyörű irhabundát. (Fogalmam sincs hova lett.)
Aztán volt egy idős férfi is, akinek nemrég halt meg a felesége és nem bírt mozogni annyira, hogy ellássa a lakásban a teendőket. Őt is nagyon kedveltem, mindig mosolygott és nagyon kedves volt. Az orosz pékségben vett süteményt es azzal várt, amikor mentem hozzá.
Sőt! Egy időben vonattal jártam Chappaquaba egy itt élő magyarhoz a komplett házat takarítani.
Nála mindig rengetegen voltak, állandóan valamit éppen felújított. Neki volt egy gyönyörű labradorja, aki a lábamnál feküdt, amíg vasaltam az ingeket.
Azokon a napokon amikor ott dolgoztam, megkerestem napi $100-t, ami nagyon sok pénznek számított 2001-ben.

Aztán amikor már magabiztos volt a nyelvtudásom, próbáltam más munkát találni.
Valahogy - már nem emlékszem hogy -, egy albán építkezési cégbe botlottam bele, ahova titkárnőt kerestek. A főnök Pavle, az építkezés vezetője Erol volt. Életemben nem láttam ekkora férfit. Borzasztó agresszív ember, szabályosan félelmetes volt.
Pavlevel jó volt dolgozni - már amikor épp nem volt másnapos -, meg kellett írni egy-két szerződést, behajtani pár számlát. 8-4-ig kellett dolgozni heti öt napot.
Nagyon nagy dolog volt ez! Heti $300-at kaptam, könnyű, ülő munkáért, nem kellett órákat utazni azért, hogy négykézláb a földön súroljak.
Aztán a két férfi egyszer nagyon összeveszett, úgyhogy három hónap után ennek a munkának is lőttek.

Közben átköltöztünk egy “magyar házba”, amit azért hívtak igy, mert nagyon sok magyar lakott ott. A mi lakásunkban eredetileg Zoli es a nője laktak (mindketten drogosok).
Az ő háromszobás lakásukat vettük ki négyen.
Alattunk egy orosz pasas lakott, aki minden éjszaka a süket anyját hívta Moszkvában, úgyhogy éjjelente arra ébredtem, hogy “da mamocska, da”.
Felettünk egy spanyol drogdiler egy bébi pitbullal, rendszeresen elfelejtette elzárni a fürdővizet, úgyhogy eláztunk miatta.
Hívom a tulajt, Jeremiást (öreg haszid zsidó férfi), hogy hát eláztunk, jöjjön, mert baj van.
Kiküldi a feleségét (szintén ortodox), aki körbe néz és közli velünk, hogy hát “ez kérem itt nem a Ritz”, nem lesz felújítás. A szuper (házmester/mindenes) Marty, egy spanyol, megy körbe a feleséggel a lakásban és engem nyugtat, hogy majd megjavít ő itt mindent.
Egyszer csak Jeremiás meghallja Marty hangját a telefonban a felesége mellett.
Éktelenül elkezdett ordítani MAGYARUL a feleségével, hogy mégis mit képzel, hogy egy idegen férfival van egy lakásban.
A feleség szétvasalt arca meg sem mozdult.
Én meg majdnem felröhögtem.
Jeremiás szatmári zsidó volt, minden évben Magyarországra utazott a feleségével a Danubius Szállodába wellness programra a Margit szigetre.
Nem volt vele könnyű üzletelni, de végül megcsináltatott mindent.

Az építési cég után újra nekiálltam munkát keresni.
Egy albán bárban találtam, szinten két magyar lányon keresztül. Állítottak, hogy milyen jó pénzt kerestek ott. Hááát…
Egyetlen szerencsém, hogy Billy, aki egy macedóniai albán, nagyon rendes fiatal srác volt.
Tökéletesen tudta, hogyan kell bármilyen konfliktust elsimítani. Mellette biztonságban éreztem magam, a barátait is szerettem. Állandóan kérdezték, hogy mit keresek fehér nőként a bárban, pultosként, hiszen sokkal kevésbé veszélyes munkát is találnék.
Két hónapig bírtam ott.
Minden áldott este verekedés, rendőrség, jegyzőkönyv stb.

Ezek után valaki ajánlotta, hogy Manhattanben a “Ziti coffee” olasz étterembe keresnek pincéreket.
A tulaj Fredy iráni volt, előszeretettel perzsának titulálta magát.
Azt mondta, hogy két bankszámlája van, az egyikről meg soha nem vett ki pénzt, abból fog 40 évesen nyugdíjba menni. Amilyen szarul fizetett, el is hiszem neki.
Volt olyan nap, hogy a bus boy, aki az asztalokat szedi le, a házhoz szállítást intézi stb., több pénzt vitt haza, mint mi a pincérek.
Rajtam kívül volt egy román srác, egy román lány (ő a tulaj barátnője volt), egy lengyel lány, Ana (belőle később orvos lett), egy indiai szakács, aki hozta az unokahúgát pincérkedni, és néhány mexikói fiú (bus boy).
Magyaran senki nem volt olasz az olaszt étteremben.
Heti három-négy napot dolgoztam ott, dupláztunk, 12-14 órákat húztunk le egyben.
Itt sem kaptam fizetést, csak napi egyszeri étkezést, úgyhogy az a pénz, amit hazavittem, az a borravalóból jött össze. Már amikor az indiai lány ki nem lopta a jattot.
Iszonyú kimerítő meló volt, de itt tényleg megtaláltam a helyem.
Egy-két héten belül törzsvendégeim voltak.

Egy idősebb férfi, valamikor tanár volt, imádott főzni, és amikor meghallotta, hogy magyar vagyok, nagyon megörült. Azonnal elkérte a pörkölt receptjét, hogy kell megfőzni és pár nap múlva be is számolt a végeredményről..
Egy magányos meleg, no, aki csak velem volt hajlandó szóba állni, a többi pincért elzavarta, de mindig nagy borravalót hagyott, es próbált jó tanácsokkal ellátni a férfiakat illetően.
Egy puerto ricoi páros, akik minden csütörtökön jöttek vacsorázni, és mindig mosolyogtak, $60-os számlára ott hagytak $100-t.
És volt egy 70 körüli manhattani zsidó ügyvéd, aki állandóan randevúzni akart.
Hihetetlen elegáns úriember volt, soha nem sértett meg. Órákat beszélt hozzám, próbálta felvázolni, milyen jövő vár rám, ha elfogadom a vacsorameghívását.
Ha szabadnapos voltam, be se ment az étterembe.

Az étteremben dolgoztam addig amíg le nem járt az egy éves itt-tartózkodásom.

(Folyt. köv.)

www.theatlantic.com