K.K. KILENCVEN

BALLA FERENC írása 

Kezdjük visszafogottan: a mindenkori magyar televíziózás legjobb riportere.  Semmi múltidő.  És folytassuk a végén: „Egyedül volt otthon, fürdött. Ahogy szokta régóta, kihúzta a dugót, hadd folyjon le a víz. Aztán ahogy szokta, megpróbált fölállni. Nem sikerült. Már nem sikerült. Pár hete műtötték. "Föltárták": áttétes rák. Visszavarrták. (Persze nem mondták meg neki.) Ült az üres kádban. Egyre jobban fázott. Már vacogott a foga, amikor eszébe ötlött vagy ötven év messziről a bökdal a vásárhelyi gimnáziumból: " Minden vízbe mártott test, kisangyalom, a súlyából annyit veszt, kisangyalom, amennyi az általa kiszorított víz súlya, kisangyalom." Megnyitotta a csapot, sarkával pótolta az elbitangolt dugót. Hogy már melléig ért  a víz, megfeszítette a karját, s kikecmergett. Még vagy két hónapig tartott a fölhajtóerő.”

'73 volt? '74? Ült egy padon, Rokkó a Horváth kertben rohangászott, néha felé nézett.  Akkoriban tanulgattam a visszategezést. Hiszen immár kollégák voltunk. Voltunk a fenét. De már akkor sem éreztette. „Gyere, ülj le!”   Sejtelmem sem volt, tudja-e ki vagyok. Éppen tudhatta volna, hisz' anyám volt az egyik tanú a  második esküvőjén.  Próbálok nem írni több „volt”-ot . . .   Semmi emlékem, miről „beszélgettünk”. Feszengtem. Tán még tartottam is tőle. Azért persze tekintgettem is körbe: látják-e, látják-e elegen, hogy én itten A KOVALIKkal kvaterkázok?

Azóta lettek szuper-, hiper-, meg megasztárok. A kalákás Becze Gábor csuda mellé-mondatával: „egyszer eldobhatók”.

Immár nem sokkal vagyok fiatalabb, mint mikor K.K. egy másik dimenzióba ment át. Néha eszembe jut egy ilyen korai szuper-, hiper-, mega- bemutatkozása egy házibulin: „Engem ugye ismersz a televízióból.”  S hozzá egy délután egy -tán – veszprémi üzem büféje. Vagy hat-nyolc  asszony mosolyog körülötte. Ő szemben a legközelebb állóhoz: „A kezét csókolom. Kovalik Károly vagyok.” Semmi póz, semmi manír. Valahogy úgy koreografálta, hogy a hölgy nyújtsa a kezét. Hogyha ezt Noszthy Feri tudta volna, bezsebeli a Tóth örökséget. Karcsi sem „tudta”.  A hódmezővásár-helyi asztalos, majd vendéglős is legkisebb fia, akit már mutatkozó magzat korában takargatott az anyja a város szája elől: „ a vínasszony még höntörög”.  Tán voltak idősb unokahúgai, unokaöccsei. A nagyobb testvéreit magázta. S klasszikusan: a paraszt, iparos fivérek után őt gimnáziumban taníttatták.  A hepiend elmaradt. Úgy mesélte, annyira rettegett a szóbeli érettségitől, hogy inkább kimenekült a standra. Rettegett a szerepléstől. Mesélte: kiadós pénzeket kereshetett volna a pénteki lottóhúzásokat megelőző esztrád műsorokon. Nem ment neki.  „Tudod, kisfiam, addig érzem jól magam, amíg meg nem gyújtják a lámpákat;  aztán meg amikor eloltják.” Ami közben történt, az volt az élő műsor.  Úgy emlékszem, soha a legélesebb szemű szakemberek sem kapták rajta a szorongásán. A Kedves Nézők bizonyosan nem.

Egy semmi-nem-lett-belőle Komló város filmet készítet”tünk” elő a drága Varga Zsuzsával hármasban. Kicsit korábban arra készülve ott szedtem össze a főiskolai szakdolgozatom „anyagát”. Gondoltam, vírítok. Bedobtam magam. Este a szállodában: „Kisfiam! Ne faggatózz! Ne vallass! Beszélgetünk.”

Mondanám, mennyi mindent tanultam meg tőle. Valójában SEMMIT. K.K. valahogyan mindenkiül tudott. Hát jöjjön ide Kipling fél strófája Kosztolányi szavaival: „ . . .ha szólsz a néphez, s tisztesség a vérted, / királyokkal jársz, s józan az eszed,/ ha ellenség, de jó barát se  sérthet, / s mindenki számol egy kicsit veled . . .”       EZT is tudta – többek között.

A végtermék pedig a legkevésbé sem érdekelte.  Nem szerkesztett, nem vágott.     Hogyha 1982 februárjában az ötvenötödik esztendejében – 8 perc különbséggel  nem csiggasztja az első/hátsó fali infarktus, tán lehettem volna a szerkesztője. Mármint aki vág, meg sorrendet izzad ki. Hálisten nem lettem. Mondta, hát boldogan elhiszem: a barátja lettem.

Ő meg A MESTEREM. Nagy-komoly szentenciákkal: „ ha nem vagy sánta/béna, nem dadogsz, meg tudod csinálni.”

Ahogy így bóklászok a billentyűkön, néha balra nézek. A4 méretben tán az utolsó fotója. Lehetne a helyén korábbi is, olyan kovalikos. De a falon az  ingnyakából kifogyott szemüveges öreg.  Immár nem dolgozik a kamerának. Majdnem mosolyog, de úgy ám, hogy „itten mindjárt meg lesz halva”.

Persze hazudtunk, mint a vezércikk, de újév napján másodszor beszéltem anyámmal. Először én hívtam éjfél után; úgy kilenc körül B Megyeri Gabriella engem: „Kisfiam . . .” hogy  így kezdte, tudtam mi jön.

Bejelentés nélkül csöngettem a Zoltán utcában Magdinál.  Meghallgattuk az  Antal Imre készítette (utolsó)  beszélgetést. Hajdan Karesz mutatta be a zseni-gyanús hódmezővásárhelyi kölyök zongoristát tán 1950-ben. 

Aztán rohannom kellett a Rádióba, mielőtt valami ügyeletes hírszerkesztő  hozott anyagból...

Hírszerk, írógép, egy példány. Hogy mentem a stúdióba, csak-csak megkérdeztem, ki a bemondó. Mondták Korbuly Peti – mert ha nem sikerül . . .    Leültem, ránéztem a szövegre, s akkor valahol a tarkóm  táján egy gyerekkorom óta ismerős bariton azt mondta: „ Kisfiam, ez egy szakma .” Egy bakival, egy kötéssel fölmondtam:

„Ma reggel elárvult a mikrofonnal dolgozó újságírók köpönyege...”

S csak aztán bőgtünk nagyot a technikus lánnyal egymás vállán.

De ne így fejezzük be 2017 Szentmihálykor, hogy Minden Idők Legfontosabb Magyar Televíziós Riportere kilencvenedik születésnapja van!

Inkább úgy, hogy mintegy hatvanhárom volt, s másfél éves  a lányom, amikor bemutattam  őket egymásnak  a Zoltán utcában. A Mester sietett valahová, hát lekísértük a kocsijához. Hogy beszállt, rámosolygott Julcsira, aki ábrándosan fölsóhajtott: „Karcsi!”

Dob utca 90. Balról: Lakos Éva politikus, Kovalik Károly riporter, Hárs Mihály rendező és Márton József operatőr. Fortepan.