SZÓL A RÁ...

GELLÉRT ANDRÁS

(2017. szeptember 27.)

Megpróbálom viszonylag egyszerű példával leírni azt a rémséget, ami most történik. Van egy közel százéves, felbecsülhetetlen értékű intézmény. Ez lehet mosoda, mozi, színház, könyvtár, szellemi központ, rádió, egyetem, bármi. Része a történelemnek. Tükre a múltnak. A múltunknak. Bent van a város szívében. Mindenki ismeri, örül, ha ott lehet, ha oda hívják, ha ott beszélhet, mesélhet, pletykálhat, dicsekedhet, titkokat oszthat meg, találkozhat másokkal, élhet. Közel van mindenhez, és nem pusztán földrajzi értelemben.
Új felügyelő érkezik. Tudja mit akar. Semmit nem akar. Azt ami eddig volt, biztosan nem. Az épület nem rossz, sőt. Ami benne van, mosoda, mozi, színház, könyvtár, szellemi központ, rádió, egyetem, bármi, mind menjen. Ki a város szélére. Ott nincs tömegközlekedés, kész tortúra eljutni oda. A legtöbben feladják, oda már nem mennek ki. Aki még valamilyen szempontból fontos, mehet lóvasúttal, fizetik neki a számlát. Évente irdatlan összegek mennek el utaztatásra. A korábban jelentős intézmény érdektelenné válik, és lassan már azoknak sem fontos, akik fizetett lóvasúttal mennének oda és vissza.
Csak a kiüresített épület, a holt hangok háza vár a sorsára. Mert valójában az kellett. Ha pedig kellett, akkor lett. Akárhogy. Bárhogy.

Balogh Barnabás posztja a "hőskorból".