NAGY KÖZÖS SÓHAJ

LÉVAI JÚLIA MÍRA
(facebook, 2017. 09. 12.)

Tegnap különösen fülledt volt az idő, azt hittem, épp csak lézengeni fognak a tónál a testedzők. De nem: a kondigépeknél teltház volt, csak a néhány méterrel arrább lévő futósávon látszott kissé levegősebbnek a forgalom.

Nem sokkal nyolc előtt puffanás hallatszott a sáv felől, de valahogy beleveszett az általános, esti zsibongásba. A következő pillanatokban azonban határozottan kivált a zajok közül a hörgés hangja: egy férfi feküdt a földön és szemmel láthatóan a halálán volt. Lehetett azonban egy őrangyala, aki úgy intézte, hogy orvostanhallgató is eddzen a közelben, aki azonnal leugrott az evezőpadról és belekezdett a szakszerű életmentésbe, melynek első lépéseként az oldalára fordította a férfit. Eközben valaki mentőkért telefonált. Az őrangyal ez ügyben is résen lehetett, mert a diszpécser azt mondta, hogy máris ott lesznek, van a közelben állomásuk és van is benn kocsi.

Az orvostanhallgató kiszólt, hogy a férfi meghalt, és nekilátott a szívmasszázsnak.

Nyolc óra ötkor a főút felől megérkezett egy fölvezető kocsi és egy mentőautó.

A stábot egy különösen konstruktív mentőtiszt vezette, a női nemből. Egyetlen olyan mondata nem volt, amely dirigálásként hangzott volna: egyszerűen úgy tartotta kézben a dolgokat, hogy minden a lehető legcélszerűbb és leghumánusabb módon menjen végbe. A mentősök vagy négy-öt kislámpát tartottak a helyszín fölé, és kb. tizenöt percen át dolgoztak a férfi újraélesztésén, infúzióra kötésén és stabilizálásán.

Aki a fejénél guggolt, annak az volt a feladata, hogy paskolgassa az arcát, és időnként hangos „jó reggelt!” mondatokkal biztassa a visszatérésre, az egyre sötétebb estében.

– Ver a szíve – nyugtatták meg a körülöttük állókat, már elég hamar. Aztán az egyikük elindult a kocsihoz és kihozta a hordágyat is, amitől valóban megnyugodtunk.

– Segítsünk lehozni a hordágyat? – kérdezték többen is a nézelődők közül, hiszen mégiscsak árkok-bokrok között vagyunk, de a mentős köszönte, megoldja egyedül is.

A fiúnak, aki rendszeresen speciális kötéllel érkezik és elképesztő kunsztokat hajt végre vele a középütt lévő vasállványnál, természetesen eszébe sem jutott feldobni a kötelét a keresztrúdra, megrendülten ácsorgott a placcon, a többiekkel. Még megnéztük, ahogyan lejtősre állították a hordágyat és háromra felpakolták rá az újraéledtet – úgy hajtották végre a mozdulatokat, hogy az infúziója szinte meg sem rezdült –, de lassan elkezdtünk leválni erről az eseményről.

Ha létezik egyetlen, nagy közös sóhaj, az szakadt ki most az emberekből.

Szerencsére csak egy enyhe emelkedőn kellett feltolni a hordágyat a mentőautóig, így itt már fölösleges volt minden, tovább izgulás, lassan a többség vissza is tért a tornaeszközéhez. Egy kisebbségnek azonban már semmi kedve nem volt aktivizálni magát és hazaindult. Talán kegyeletsértőnek is érezte volna, ha a virgonc életerőt teszi oda ugyanabba a térbe, ahol hiszen az imént még nemhogy az erőtlenség, de a nemlétezés maga fitogtatta a hatalmát. Ezúttal persze csak néhány percre, de azért mi tudjuk, hogy pontosan ugyanolyan örök az a hatalom, mint az életé.