Közeleg apám születésnapja, így mostanában szinte folyamatosan az
eszemben van. Az imént éppen az ugrott be, amikor a házunk ablakából
figyelte, ahogy én kis 12 éves, pici (akkor még 34-es) lábaimat gyors
egymásutánban kapkodva rongyolok hazafelé, a parkon át. Majd már
odabent, a vállamat puhán átkarolva kérdezte: Gondolkodtál már azon,
vajon van-e annak értelme, s ha igen, miféle, hogy ne csak úgy menjünk,
de mindig rohanjunk a dolgunk felé?
Magam már akkoriban sem voltam igazán egyszerű eset, de érdekes módon voltak helyzetek apámmal, amelyekben minden ellenállást és felesleges kérdezősködést zsigeri marhaságnak éreztem. Na, ez is pünkt egy ilyen helyzet volt. És pontosan emlékszem rá, hogy én ettől a pillanattól kezdve többet sosem rohantam, kapkodtam.., cibálóztam magam át az életen. És még most is úgy érzem, mégsem késtem le soha, semmiről. Nna.
Magam már akkoriban sem voltam igazán egyszerű eset, de érdekes módon voltak helyzetek apámmal, amelyekben minden ellenállást és felesleges kérdezősködést zsigeri marhaságnak éreztem. Na, ez is pünkt egy ilyen helyzet volt. És pontosan emlékszem rá, hogy én ettől a pillanattól kezdve többet sosem rohantam, kapkodtam.., cibálóztam magam át az életen. És még most is úgy érzem, mégsem késtem le soha, semmiről. Nna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése