OLVASS A JELEKBŐL

Akkor kezdődött minden, amikor egy idős, magányos és szótlan indiai festőnél, Sandeep Mukerjee-nél bérelt szobát az Avon jobb partján, Bristol Southend negyedében, a hosszú Hamilton road egy kis házában. Bartos Zsófi akkor már harmadik hónapja dolgozott a bristoli Központi Könyvtár gyönyörű épületében. Munkatársaival gyorsan összebarátkozott, nyitott, jókedvű lány volt, huszonhárom éves, munka után moziba jártak, sétáltak a Victoria Parkban vagy söröztek a Hill Park Pub asztalánál.  gyakran beszélt Budapesten élő szüleivel telefonon,  persze, nehezen engedték el, anya féltette,  de apa bátorította. Minden rendben van, mondta nekik, valahányszor csak hívta őket.  Nagyon vigyázz magadra, mondta mindig búcsúzóul apa. Anya egyszer meglátogatta Bristolban, este együtt vacsoráztak, anya főzött nekik, ott is aludt Mukerjee másik  vendégszobájában. 

Egy péntek délután hívatta őt Mrs. Parsons, a könyvtár nagy tekintélyű, szigorú igazgatónője. Magas, vékony asszony volt, szűk, fekete ruhát és feketekeretes szemüveget viselt. Alkalmazottaival ritkán beszélt, titkárnője útján tartotta velük a kapcsolatot.  Most azonban, amikor meglátta Zsófit, jókedvűnek látszott, hellyel kínálta a nagy irodában. Egy fiatal, elegáns férfi is volt még velük, az egyik bőrfotelben ült. Amikor Zsófi belépett, azonnal felállt, udvariasan meghajolt előtte és átadta a névjegyét.

            -Bemutatom neked Marcus Vendinget – mondta az igazgatóasszony kedvesen.  -   Jónevű londoni üzletember, spanyolul beszélő munkatársat keres az ingatlanügynökségébe. Téged ajánlottalak.

            -Örülök, hogy megismertem -  mondta Vending.

            -Én is – mosolygott Zsófi. Jóképű férfi, állapította meg magában. Veszélyesen jóképű.

            -Zsófi egy évet Madridban töltött, kifogástalan a kiejtése, szorgalmas, és amint láthatja, végtelenül csinos – tette hozzá Mrs. Parsons.

            -Még meg kell gondolnom – felelte Zsófi.

            -Döntsél bátran – mondta az igazgatónő. – Én felelősséget vállalok ezért az emberért. Évek óta ismerem. Ez nagy lehetőség – mosolyodott rá Mrs. Parsons.

            Vending megvárta őt zárás után a könyvtár előtt.

            -Nem udvarolni szeretnék – mondta. – Londonban élek, ingatlanokkal foglalkozom és hónapok óta keresek valakit, aki segít boldogulnom a spanyol ügyfeleimmel. Londonban hirdetéseket is feladtam, de úgy fest, nem volt szerencsém a jelentkezőkkel. Szeretném, ha nekem dolgozna. Biztosan többet fizetek majd, mint amit itt kap.

            -Soha nem dolgoztam még az üzleti életben.

            -Nem olyan bonyolult, és Mrs. Parsons elárulta, hogy kereskedelmi főiskolát végzett.  Bejönnek a számlák, az ingatlanok bérleti díjai,  Lizzy, a titkárnőm majd elmagyarázza, mit hová kell könyvelni, ennyi az egész.

            -Szerződésem van a könyvtárral  – felelte Zsófi. Lehet, hogy mégiscsak udvarolni akar?

            -Megbeszélem  a dolgot az igazgatónővel. Egy hét múlva kezdhet nálam. Szép helyen van az irodám, a Hyde Park környékén, szerzek lakást is. Megoldom. Ez a szakmám.

            Zsófi  az interneten megkereste Vending ügynökségét, igen, látta, csakugyan komoly vállalkozás, este aztán mindent elmesélt  Mukerjee-nek, aki hosszan hallgatott és azt mondta Zsófinak, hogy hiányozni fog.

            Zsófi azt felelte, hogy Mukerjee is neki.

            Másnap találkoztak az Avon partján, Mukerjee  a Victoria Parkból felszálló hőlégballonokat festette, ami egyik kedvenc témája volt.

            -Egyszer elviszlek repülni– mondta Zsófinak. – Kimegyünk a tenger fölé. Nagy élmény lesz.

            Együtt indultak hazafelé.

            -Hogyan kerültél Bristolba? – kérdezte az indiai. – Erről még soha nem beszéltünk.

            -Láttam egy hirdetést egy magyar újságban. A könyvtár olyan lányokat keresett, akik több nyelven beszélnek. A spanyol nagy előny volt.

            Zsófi este döntött és felhívta a szüleit. Nehezen tudtak megegyezni.

            -Pontosan úgy van, ahogy  Vending ígérte - érvelt határozottan Zsófi  és észrevette magán, hogy türelmetlen, szerette volna már befejezni a beszélgetést. -  Nagy irodája van, ingatlanokkal kereskedik. Megmondta, hogy nem udvarolni akar.  És Mrs. Parsons is támogatta az ötletet. Azt mondta, hogy felelősséget vállal érte.

            Összecsomagolta a könyveit, a szótárait, elköszönt a munkatársaitól, még ittak egy sört a kedvenc kocsmájukban, azután taxit fogott és hazament  a Hamilton roadra. Vending már üzent neki a telefonján, hogy nagyon várja.

            Mukerjee a ház lépcsőjén ült, amikor Zsófi megérkezett.

            -Bocsánat a késésért – mondta, miután kifizette a taxit.

            -Ne utazzál el – felelte az indiai komoran.

            -Miért ne? Mi történt?

            Mukerjee elővett a zakója zsebéből egy gyűrött papírt.

            -Befizettem a délutáni  sétarepülésre. Miután elkéstél, nem tudtunk elmenni.

            -Sajnálom. Ittunk egyet a lányokkal.

            Zsófi is leült a lépcsőre.

            -Ne sajnáld. A hőlégballon lezuhant. Mindenki meghalt. Ezért ne menj el. Ez egy komoly figyelmeztetés volt.  Egy második balesetnél már nem leszel ilyen szerencsés. Az ember egy ilyen esetben ne változtasson az életén.  Ezt írják a könyvek.

            -Milyen könyvek?

            -Vannak okos vallási könyvek. Tanácsokat adnak. Ha az ember egyszer elkerüli a halált, akkor utána mindennek úgy kell maradnia, ahogyan volt.  Ez a szabály.

            -Errre nincsenek szabályok – felelte Zsófi.

            -De tapasztalatok vannak. És a tapasztalatok fontosabbak a szabályoknál. A világot a tapasztalatok tartják össze. Majd egyszer átmásolom ezeket a dolgokat egy füzetbe és elviszem neked.

-Köszönöm  –Zsófi átölelte a férfi vállát. – Te mondtad mindig, hogy szerencse is kell az élethez. Hát most aztán szerencsénk volt. Lehet, hogy holnap is szerencsém lesz. Inkább főzzél valami finomat este. Hozok egy üveg bort, megisszuk hozzá.

            Együtt vacsoráztak, de nem szóltak egymáshoz.

Vending tartotta a szavát. Egy héttel később virágcsokorral a kezében ott állt  a Charing Cross pályaudvar peronján. Elegáns, nagy autója volt, azzal mentek a Kendal Streetre, ott bérelt lakást Zsófinak.

            -Egyszobás  - mutatott körbe a férfi -, de saját konyha, fürdőszoba és mindössze tíz perc séta az iroda. Holnap bemutatom Lizzy-nek, a titkárnőmnek. Jól érzi majd magát nálunk. A lakásért nem kell fizetnie, a mi tulajdonunk.

Vending odaadta az első hónapi fizetését. Csakugyan többet fizetett, mint Bristolban. Jól alakul minden, gondolta Zsófi, amikor egyedül maradt. Igen, gyanúsan jól alakul minden, de miért ne lehetne neki szerencséje? A főiskolán is kiváló tanuló volt, Budapesten is jó állásokat kínáltak neki, szép lány volt, aki vonzotta a fiúkat és megengedhette magának, hogy válogatós legyen. Hát most csakugyan jól alakul minden.

            Sokat dolgozott, Lizzy pedig nagy segítséget jelentett. Hétköznapokon csak este járt haza, gyakran még szombaton is az irodában volt. Néhány héttel később ő lett az irodavezető, használhatta az ügynökség egyik autóját is.  Számlákat, szerződéseket írt alá, jelentős összegeket és lakbéreket utalt a megjelölt számlákra, élvezte az önállóságot. Vendinget alig látta, csak telefonon és üzenetekkel tartották a kapcsolatot.  Mostanában sokat utazom, írta egyszer Vending, Zsófi csak intézzen mindent a belátása szerint, ahogyan eddig. 

            -Kitűnően dolgozik, Zsófi – mondta egy alkalommal a  férfi. – Elégedett vagyok a munkájával. Vegyen magának egy üveg pezsgőt hazafelé. A személyes ajándékom.  Van már barátja?

            -Van – hazudta Zsófi.

           

 Maga sem vette észre, és már egy éve Londonban dolgozott. Kétszer meglátogatta a szüleit, egyszer pedig az ügynökség ajándékaként elutazott Barcelonába.

            Gyakran beszélt Mukerjee-vel is.

            -Minden rendben? – kérdezte az indiai.

            -Igen – felelte Zsófi.

            -Aggódom érted. Emlékezz arra,  amiről utoljára beszéltünk. Nem lett volna szabad ilyen ostoba kalandba keveredned.

            -Ez nem ostoba kaland, Sandeep – mondta mérgesen Zsófi. – Ez a jövő. A  szüleim is aggódnak.  Ez természetes, de felnőtt lány vagyok. Nem élhetünk úgy, ahogyan a könyvekben meg van írva.

            Zsófi megszakította a beszélgetést. Hiába, Mukerjee öregszik, ahogyan a szülei is öregszenek, ez a baj. Végülis megtaláltam a helyem az üzleti életben, új barátaim vannak, Vending tökéletes főnöknek bizonyult.  Egyszer majd lesz saját vállalkozásom. Semmi ok az aggodalomra.       

            Egyik éjszaka az álmodta, hogy Mukerjee meghalt.

            Reggel hívta az indiait, de Mukerjee nem válaszolt a hívásra.

            Újra tárcsázta, de már késésben volt, indult, még egy pillantás a tükörbe, a smink legalább rendben, a fontos tárgyalásra  még készülnie is  kellett.  Nem baj, majd útközben. Kezében az aktákkal sietve zárta a lakást.  Megállt a forgalmas Holland Park Avenue sarkán, látta, hogy a túlsó sávban közeledik egy szabad taxi. Leintette, az autó megállt, a sofőr biccentett, hogy vette a jelzést. Zsófi lelépett az úttestre, utolsó gondolata az volt, hogy úristen, jobbra kell nézni, nem balra, de már késő volt.

            Először a mentőautó érkezett, utánuk két rendőr.  

            -Csak a szokásos eset a külföldiekkel– mondta a fiatalabbik, egy magas őrmester. – Ezt nehezen tanulják meg.

            -A mentőtiszt mit mondott? – érdeklődött az alacsony, köpcös zászlós.

            -Fejsérülés. Kevés az esély.  A busz elintézte. A Paddington Community-be viszik – az őrmester néhány sort jegyzett a noteszába.

            -Tanúnk van? – nézett körül a zászlós.

            -Egy öreg indiai. Ott áll a másik oldalon.

            -Nem számít – legyintett a zászlós és rágyújtott. – Mindent tudunk. Inkább igyunk egy kávét.

            Mukerjee még egy ideig nézte a mentőautót, azután elindult hazafelé. A kezében volt egy vastag füzet. Bedobta egy szemetesbe.          

Fotó: Odze György