LÉVAI JÚLIA MÍRA
(facebook, 2017. június 16.)
Nagy Imre és mártírtársai temetését a Magyar Televízió rendezőjeként Horváth Ádám közvetítette.
A 2003-ban vele készített életút-interjúban (56-os Intézet, kérdező: L.J.) ezt mesélte erről:
- Úgy áll a dolog, hogy elkezdődött itt a rendszerváltozás. ’89-ben Bereczky Gyula volt a tévé elnöke, ez alatt zajlott le a Nagy Imre-temetés, és ennek közvetítése volt az első, nagy televíziós ügy. A TIB-nél, a Történelmi Igazságtétel Bizottságnál úgy látták jónak, ha én vezetem a temetés közvetítését. Ami nagyon hosszú előkészítéssel járt. Egy igen kiváló szerkesztő, Gombár János volt az egyik partnerem, akivel végig kellett ülni a pártokat ez ügyben, hiszen akkor már voltak pártok. És a TIB-bel kellett tárgyalni, Rajk Lacival együtt dolgozni a külsőn, a látványon, kidolgozni, hogy milyen technikai fölszerelés kell a Hősök terére, mi kell a temetőbe, és ez tulajdonképp egy olyan lecke volt, amiről tudomásul vette a televízió, hogy ez van.
K: Mennyire mérték föl ennek a valódi súlyát?
V: Mi, azt hiszem, csak abban voltunk bizonytalanok, hogy hány ember jön el. Nem számítottunk 300 ezer emberre. De a dolog látszólagosan úgy volt megcsinálva, hogy a rendőrség nem vesz részt benne. Tehát a téren az MDF nemzetőr csapata adott rendészetet, a temetőben pedig a Fidesz. A Rajk-féle tervet én először az Ó utcában levő barakkban láttam, ami az MDF akkori székháza volt. Bachman Gábor és Rajk csinálták. És akkor elkezdtük megszervezni magát a közvetítést. Azt én tudtam, hogy a rendőrség fölépített egy televíziós hálózatot a térre, és a Műcsarnok első emeletén működött, egy, azt hiszem, 22 monitoros megfigyelőrendszer. Azt is tudom, hogy elég jelentős mennyiségű mesterlövész volt elhelyezve a különböző házakban, meg máshol a környéken, de rendőr láthatóan nem volt. Bereczky akkor azt a mondatot eresztette el, hogy „ezért, úgy, ahogy van, te felelsz”, ezt mondta nekem. És végigcsináltuk.
K: Ön mit gondolt akkor magában?
V: Hogy itt van a rendszerváltozás, és hogy ennek ez az első olyan konkrét jele. Én harmadikutas voltam-vagyok-leszek, mert nekem sem a Kádár-rendszer nem állt közel a szívemhez, sem a kapitalista rendszer, egyik sem. Én még egy rendszerben sem éreztem jól magamat az országban, két rövid pillanatot kivéve. Talán az 1946-47 volt olyan időszak, amikor reménykedett az ember.
K: Ezek szerint Ön biztos volt abban, hogy ez rendszerváltás. Miközben, jól emlékszem, a kollegáink zöme ezt még hajmeresztő kifejezésnek tartotta akkor. Még a szót sem használták, a maximum a „rendszerváltozás” kifejezés volt.
V: Én meg voltam győződve erről. Akkor már az oroszok vonultak ki Németországból, méghozzá pont a Nagy Imre-temetés napján, és már Budapestről is több hadosztályt kivontak.
K: Azért nyilván tudott arról is, hogy pl. a Népszabadságban egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy úgymond „ezt majd hagyják a pártnál”. Az egészet, úgy ahogy van, nem fogták föl, az utolsó pillanatig bíztak a visszarendeződésben. Tehát a szakma igen jelentős része mást gondolt.
V: Én meg voltam róla győződve arról, hogy itt alapvetően elbukik a rendszer. Ez a dolog végül az oroszok jóvoltából valósult meg, és a Gorbacsov hősiessége által, a Szovjetunió elszámolása kapcsán vált végül aztán szabaddá az út, de azért az az ellenzék, amely itt működött, az elég kemény volt.
K: Volt-e valami zökkenő, konfliktus a közvetítés során?
V: Egy kellemetlen pillanata volt ennek a közvetítésnek: Krassó Gyuri, aki egyébként egy nagyon lelkes bolond volt, odarohant a közvetítőkocsihoz – már ment a ravatalnál a fölvonulás –, és azt mondta, hogy ha nem hozom össze azonnal a tévéelnökkel telefonon, akkor egy hangoskocsival föllázítja a teret. Miközben ezt megelőzően éppen azt az üzenetet kaptuk, hogy kézigránátot gurítanak a kocsi alá, meg mindenféle egyéb fenyegetés is volt…
K: És Krassó mit mondott, mivel akarná föllázítani ott, akkor a teret?
V: Ő semmi mást nem akart, minthogy kapjon 30 percet, élő adásidőt a televízióban, de én ezt nem vettem tudomásul. Mi ott a legnagyobb koncentrációval dolgozunk, hiszen folyamatosan történt valami, fantasztikusan érdekes volt, hogy kik jönnek el, kik állnak díszőrségben, ki van külföldön, miközben pl. Csurka megjelent egy autóval, fanyalgott egyet, és aztán elment. Merthogy őt a kommunista Nagy Imre temetése nem érdekli. Aztán a ravatal után átvittek minket egy rendőrmotoros kíséretében a temetőbe, és amíg a menet haladt, addig, részben az általam beszerkesztett Beethoven Harmadik szimfónia, meg a Mozart Rekviem, ilyesmik mentek a képernyőn, és időnként mutattuk a vonulást. Ez azért volt lehetséges, mert a fölvonulási tér túlsó felén, az Ajtósi Dürer sor végén elhelyeztem egy plusz kamerát. És vártam, ahogy buszok meg a sor elindul, és aztán kivártuk temetőben, hogy megérkezzen. És ott az egész temetést, két közvetítőkocsival, 11 kamerával végigcsináltuk.
K: Visszatérve Krassóra: ő hogy reagált a visszautasításra?
V: Krassó összehúzta magát. Nekem volt egy telefonom, amin egy gombnyomással ott volt az elnök. Később aztán mondtam neki, hogy tessék, most hívom, beszélj vele, mire ő mondta, hogy kér 30 percet, különben bajt csinál. Az elnök azt válaszolta, hogy jó, megkapja. És aztán ez a közvetítés is simán lebonyolódott.
A 2003-ban vele készített életút-interjúban (56-os Intézet, kérdező: L.J.) ezt mesélte erről:
- Úgy áll a dolog, hogy elkezdődött itt a rendszerváltozás. ’89-ben Bereczky Gyula volt a tévé elnöke, ez alatt zajlott le a Nagy Imre-temetés, és ennek közvetítése volt az első, nagy televíziós ügy. A TIB-nél, a Történelmi Igazságtétel Bizottságnál úgy látták jónak, ha én vezetem a temetés közvetítését. Ami nagyon hosszú előkészítéssel járt. Egy igen kiváló szerkesztő, Gombár János volt az egyik partnerem, akivel végig kellett ülni a pártokat ez ügyben, hiszen akkor már voltak pártok. És a TIB-bel kellett tárgyalni, Rajk Lacival együtt dolgozni a külsőn, a látványon, kidolgozni, hogy milyen technikai fölszerelés kell a Hősök terére, mi kell a temetőbe, és ez tulajdonképp egy olyan lecke volt, amiről tudomásul vette a televízió, hogy ez van.
K: Mennyire mérték föl ennek a valódi súlyát?
V: Mi, azt hiszem, csak abban voltunk bizonytalanok, hogy hány ember jön el. Nem számítottunk 300 ezer emberre. De a dolog látszólagosan úgy volt megcsinálva, hogy a rendőrség nem vesz részt benne. Tehát a téren az MDF nemzetőr csapata adott rendészetet, a temetőben pedig a Fidesz. A Rajk-féle tervet én először az Ó utcában levő barakkban láttam, ami az MDF akkori székháza volt. Bachman Gábor és Rajk csinálták. És akkor elkezdtük megszervezni magát a közvetítést. Azt én tudtam, hogy a rendőrség fölépített egy televíziós hálózatot a térre, és a Műcsarnok első emeletén működött, egy, azt hiszem, 22 monitoros megfigyelőrendszer. Azt is tudom, hogy elég jelentős mennyiségű mesterlövész volt elhelyezve a különböző házakban, meg máshol a környéken, de rendőr láthatóan nem volt. Bereczky akkor azt a mondatot eresztette el, hogy „ezért, úgy, ahogy van, te felelsz”, ezt mondta nekem. És végigcsináltuk.
K: Ön mit gondolt akkor magában?
V: Hogy itt van a rendszerváltozás, és hogy ennek ez az első olyan konkrét jele. Én harmadikutas voltam-vagyok-leszek, mert nekem sem a Kádár-rendszer nem állt közel a szívemhez, sem a kapitalista rendszer, egyik sem. Én még egy rendszerben sem éreztem jól magamat az országban, két rövid pillanatot kivéve. Talán az 1946-47 volt olyan időszak, amikor reménykedett az ember.
K: Ezek szerint Ön biztos volt abban, hogy ez rendszerváltás. Miközben, jól emlékszem, a kollegáink zöme ezt még hajmeresztő kifejezésnek tartotta akkor. Még a szót sem használták, a maximum a „rendszerváltozás” kifejezés volt.
V: Én meg voltam győződve erről. Akkor már az oroszok vonultak ki Németországból, méghozzá pont a Nagy Imre-temetés napján, és már Budapestről is több hadosztályt kivontak.
K: Azért nyilván tudott arról is, hogy pl. a Népszabadságban egyszerűen elképzelhetetlennek tartották, hogy úgymond „ezt majd hagyják a pártnál”. Az egészet, úgy ahogy van, nem fogták föl, az utolsó pillanatig bíztak a visszarendeződésben. Tehát a szakma igen jelentős része mást gondolt.
V: Én meg voltam róla győződve arról, hogy itt alapvetően elbukik a rendszer. Ez a dolog végül az oroszok jóvoltából valósult meg, és a Gorbacsov hősiessége által, a Szovjetunió elszámolása kapcsán vált végül aztán szabaddá az út, de azért az az ellenzék, amely itt működött, az elég kemény volt.
K: Volt-e valami zökkenő, konfliktus a közvetítés során?
V: Egy kellemetlen pillanata volt ennek a közvetítésnek: Krassó Gyuri, aki egyébként egy nagyon lelkes bolond volt, odarohant a közvetítőkocsihoz – már ment a ravatalnál a fölvonulás –, és azt mondta, hogy ha nem hozom össze azonnal a tévéelnökkel telefonon, akkor egy hangoskocsival föllázítja a teret. Miközben ezt megelőzően éppen azt az üzenetet kaptuk, hogy kézigránátot gurítanak a kocsi alá, meg mindenféle egyéb fenyegetés is volt…
K: És Krassó mit mondott, mivel akarná föllázítani ott, akkor a teret?
V: Ő semmi mást nem akart, minthogy kapjon 30 percet, élő adásidőt a televízióban, de én ezt nem vettem tudomásul. Mi ott a legnagyobb koncentrációval dolgozunk, hiszen folyamatosan történt valami, fantasztikusan érdekes volt, hogy kik jönnek el, kik állnak díszőrségben, ki van külföldön, miközben pl. Csurka megjelent egy autóval, fanyalgott egyet, és aztán elment. Merthogy őt a kommunista Nagy Imre temetése nem érdekli. Aztán a ravatal után átvittek minket egy rendőrmotoros kíséretében a temetőbe, és amíg a menet haladt, addig, részben az általam beszerkesztett Beethoven Harmadik szimfónia, meg a Mozart Rekviem, ilyesmik mentek a képernyőn, és időnként mutattuk a vonulást. Ez azért volt lehetséges, mert a fölvonulási tér túlsó felén, az Ajtósi Dürer sor végén elhelyeztem egy plusz kamerát. És vártam, ahogy buszok meg a sor elindul, és aztán kivártuk temetőben, hogy megérkezzen. És ott az egész temetést, két közvetítőkocsival, 11 kamerával végigcsináltuk.
K: Visszatérve Krassóra: ő hogy reagált a visszautasításra?
V: Krassó összehúzta magát. Nekem volt egy telefonom, amin egy gombnyomással ott volt az elnök. Később aztán mondtam neki, hogy tessék, most hívom, beszélj vele, mire ő mondta, hogy kér 30 percet, különben bajt csinál. Az elnök azt válaszolta, hogy jó, megkapja. És aztán ez a közvetítés is simán lebonyolódott.
 |
| 1989. június 16. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése