BOJÁR IVÁN ANDRÁS
(facebook; 2017. június 9.)
Éveket éltünk úgy, hogy a biztos jövedelem anyám havi
fixe volt. Ha férfi dolgozott, azokban az időkben természetes: közel
dupláját kapta a nőnek. Így ha dolgozott, apám is szépen férfiasan
teljesített. De voltak idők, amikor semmi. Hónapokon át. Olyankor anyám
szorgos és megbízható fillérei tartották működésben a családot. Apámnak
jutott tér idő duzzogni, veszekedni, haragudni egy-egy háta mögött
hagyott munkahely miatt. Biztos idők voltak. Kádárkor. Megalkuvásszagú
hétfők, nyűgös ébredések, gyomorsavas nappalok.
Két hete Budapesten egy árverésen Kieselbachnál, szép licitlépcső után, elkelt apám két festménye. Apu huszonkét évvel a halála után pénzt hozott. Soha festményét nem adta el. Csodálattal olvastam eddig az olyan cikkeket amik olyasmikről számoltak be, hogy mondjuk Michael Jackson a halála utáni évben jobban keresett, mint addig bármikor. Meg hasonlókról. Nem vagyok közgazdász. Tetszenek ezek a metafizikus történések. Nincs ott, mégis hat.
És most apu.
Apuról eddig senki sem tudta, hogy jelentékeny festő. Voltaképp én sem, pedig én sokakról tudom. Nem hagytam tudni magamnak. Valami gátolt. Szeptember óta nem, mióta anyu sincs. Évtizedeken át rakosgattam a képeket ide-oda, cipeltem magammal költözések idején, de nem fordítottam ki őket a falnak támasztva, nem néztem rájuk, nem álltam meg előttük, nem gondolkoztam el róluk. Aztán ahogy magamra maradtam, és anyu levelei, fényképei meg könyvei is megérkeztek hozzám, fölkerültek a polcra apám tárgyai mellé, s ekképpen 30 év után újraegyesült a család, fölengedett mellkasomban a fagy. Újra beszélgetni kezdtünk apámmal és eddig mindent eluraló haragvó neurotikus arca mögül előlépett a tehetséges teremtő ember. Aki volt. Szintén volt. Talán a születésem előtt inkább, mint utána.
Egyszer állított ki életében, a Hazafias Népfront II. kerületi helyiségében. Megnyitót Major Máté tartott. És többé semmi. Pár hónappal később augusztusban magyar tankok zörögtek végig Csehszlovákián, a kommunizmus humanizálhatóságának reménye 12 év után újra, végleg szertefoszlott. Apámban eltört valami. Összeomlott. Sírt tehetetlenségében. És nem festett többé.
44-56-68 Lehetnének régi házitelefon hívószámai is. Apu sorsfordító számai. Az első kettőt még vette, fiatal volt erős, hitt a még előtte álló időben. Hatvannyolcban végleg elesett. Ő épp negyvennégy éves volt ekkor. Midlife. Alig volt képes feltápászkodni újra. A belső újrakezdésben a kiskamaszkortól görgetett vágy és remény a művésszé válásra, szertefoszlott. Behajtotta a műteremként használt szoba ajtaját. Még visszatérek ide - deklarálta, - de többé nem lépett be.
Most apu pénzt keresett. A hatvanas évek legelején, talán ötvenesek vége felé készített két képe ment el az aukción, első nyilvános megmérettetésén. Nem volt érzéke s talán egy idő után kedve sem saját karrierjét egyengetni. Pedig hiú volt, sőt rátarti gőgös. Sértődött falakat vont maga köré, azokba szorulva élt. Míg hagyta, tehetséggel azok mögül tudott kiüzenni hol dévaj jókedvvel, hol átkokkal. Hatvannyolc után nem hagyta. Elfáradt benne valami. A két kép még a jókedv képei. Életerő és svung van bennük. Felcsattannak, ahogy ő harsant jellegzetes nevetéssel, amikor a felnőttek közt láttam viccesnek lenni.
Tartozom neki a húsz év dermedt némaság miatt. Könyvet fogok kiadni róla. Szeretném ha mindenki tudná: apám nemcsak egy tragikus sors, nemcsak életét a huszadik századon végigverekedő, végigbukdácsoló közép-európai művész-értelmiségi, hanem ritka tehetség volt. Titkos, eldugott műhelyében, kora nagyjaival párhuzamosan alkotó művész. Egy közülük. Apu pénzt hoz. S a pénzből könyv lesz, méltó album. Összegzés. Életének valódi lezárása. Utolsó utáni fejezet.
Két hete Budapesten egy árverésen Kieselbachnál, szép licitlépcső után, elkelt apám két festménye. Apu huszonkét évvel a halála után pénzt hozott. Soha festményét nem adta el. Csodálattal olvastam eddig az olyan cikkeket amik olyasmikről számoltak be, hogy mondjuk Michael Jackson a halála utáni évben jobban keresett, mint addig bármikor. Meg hasonlókról. Nem vagyok közgazdász. Tetszenek ezek a metafizikus történések. Nincs ott, mégis hat.
És most apu.
Apuról eddig senki sem tudta, hogy jelentékeny festő. Voltaképp én sem, pedig én sokakról tudom. Nem hagytam tudni magamnak. Valami gátolt. Szeptember óta nem, mióta anyu sincs. Évtizedeken át rakosgattam a képeket ide-oda, cipeltem magammal költözések idején, de nem fordítottam ki őket a falnak támasztva, nem néztem rájuk, nem álltam meg előttük, nem gondolkoztam el róluk. Aztán ahogy magamra maradtam, és anyu levelei, fényképei meg könyvei is megérkeztek hozzám, fölkerültek a polcra apám tárgyai mellé, s ekképpen 30 év után újraegyesült a család, fölengedett mellkasomban a fagy. Újra beszélgetni kezdtünk apámmal és eddig mindent eluraló haragvó neurotikus arca mögül előlépett a tehetséges teremtő ember. Aki volt. Szintén volt. Talán a születésem előtt inkább, mint utána.
Egyszer állított ki életében, a Hazafias Népfront II. kerületi helyiségében. Megnyitót Major Máté tartott. És többé semmi. Pár hónappal később augusztusban magyar tankok zörögtek végig Csehszlovákián, a kommunizmus humanizálhatóságának reménye 12 év után újra, végleg szertefoszlott. Apámban eltört valami. Összeomlott. Sírt tehetetlenségében. És nem festett többé.
44-56-68 Lehetnének régi házitelefon hívószámai is. Apu sorsfordító számai. Az első kettőt még vette, fiatal volt erős, hitt a még előtte álló időben. Hatvannyolcban végleg elesett. Ő épp negyvennégy éves volt ekkor. Midlife. Alig volt képes feltápászkodni újra. A belső újrakezdésben a kiskamaszkortól görgetett vágy és remény a művésszé válásra, szertefoszlott. Behajtotta a műteremként használt szoba ajtaját. Még visszatérek ide - deklarálta, - de többé nem lépett be.
Most apu pénzt keresett. A hatvanas évek legelején, talán ötvenesek vége felé készített két képe ment el az aukción, első nyilvános megmérettetésén. Nem volt érzéke s talán egy idő után kedve sem saját karrierjét egyengetni. Pedig hiú volt, sőt rátarti gőgös. Sértődött falakat vont maga köré, azokba szorulva élt. Míg hagyta, tehetséggel azok mögül tudott kiüzenni hol dévaj jókedvvel, hol átkokkal. Hatvannyolc után nem hagyta. Elfáradt benne valami. A két kép még a jókedv képei. Életerő és svung van bennük. Felcsattannak, ahogy ő harsant jellegzetes nevetéssel, amikor a felnőttek közt láttam viccesnek lenni.
Tartozom neki a húsz év dermedt némaság miatt. Könyvet fogok kiadni róla. Szeretném ha mindenki tudná: apám nemcsak egy tragikus sors, nemcsak életét a huszadik századon végigverekedő, végigbukdácsoló közép-európai művész-értelmiségi, hanem ritka tehetség volt. Titkos, eldugott műhelyében, kora nagyjaival párhuzamosan alkotó művész. Egy közülük. Apu pénzt hoz. S a pénzből könyv lesz, méltó album. Összegzés. Életének valódi lezárása. Utolsó utáni fejezet.
 |
|
Bojár Iván (1924 - 1995)
Játékos felfelé áramlás (Víz alatti világ)
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése