JÁNOSI KATALIN beszéde Nagy Imre, Magyarország mártír miniszterelnöke kivégzésének 59. évfordulóján:
Tisztelt Emlékezők!
59 évvel ezelőtt, 1958. június 16-a hajnalán a Kozma utcai börtönben három embert hurcolt a kivégző osztag az akasztófák alá: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. Brutális egyszerűséggel és kíméletlenséggel meggyilkolták őket s a börtönudvar sarkában elásták a holttesteket. Június 16-án erre emlékezünk, az ő haláluk okán gyűlünk össze, elsősorban őket gyászoljuk.
59 esztendővel ezelőtt e hajnalon tépték el Nagy Imre életének fonalát, felvirradt az új nap, s csak a hóhérok tudták, mi történt. A nemzet alámerült és felejtett… olyan sikeresen felejtett, hogy még ma sem találja (s már nem is keresi) az igazságot.
30 esztendőre rá, 1989-ben hangos fogadkozások közt („soha többé!”),
Nagy Imrééket végre eltemethettük. „Soha többé mondtuk akkor - s hol tartunk immár?
Az 1956-os Nagy Imrét követelő Kossuth téri tömeg és a ’89-es Hősök terei százezrek után – kevesen vagyunk ma itt. Sic transit gloria mundi - Így múlik el a világ dicsősége.
A 60. évfordulós hivatalos emlékévben (amely egy cserbenhagyásos gázolással felért Nagy Imre emlékezete számára) a kádári hatalom álmát – hogy t.i. Nagy Imrét ki kell írtani a köz emlékezetéből - az orbáni állam valósította meg.
Tavaly nyíltan kimondták a mai hatalmasok is: „Ki fogjuk radírozni Nagy Imrét a forradalom történetéből!” S akár Kádár, ők is megcselekedték, amit megkövetelt - no, nem a haza, csak a Párt, az állampárt.
Hogy ismétli magát a történelem!
A hivatalos ’56-os emlékév kormánybiztos asszonya örömünneppé akarja tenni a magyarok számára június 16-át, Nagy Imréék halálának és újratemetésének napját (micsoda kegyeletsértés!), s a forradalom miniszterelnökének történelmi tetteit feledve kijelentette: Nagy Imrének csupán halála volt „szép”, egyébként nem érdemel tiszteletet.
Milyen kegyetlen kijelentés!
Elárulta tán ez az ember, Nagy Imre, a hazáját? Nem!
Elárulta talán honfitársait, barátait? Nem!
Egyetlen szavába került volna, s megmarad élete. De Nagy Imre nem életét mentette, hanem hű maradt társaihoz, s hazájához. Nem a hatalomhoz, nem a párthoz, hanem hazájához és honfitársaihoz!
De a lényeg: ma már Nagy Imre nevével nem lehet választókat nyerni – lejáratásával viszont akár szavazatokat is lehet szerezni! Ezért a bősz kommunistázás egyfelől, másrészről pedig a kiegyezés.
59 évvel ezelőtt, 1958. június 16-a hajnalán a Kozma utcai börtönben három embert hurcolt a kivégző osztag az akasztófák alá: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. Brutális egyszerűséggel és kíméletlenséggel meggyilkolták őket s a börtönudvar sarkában elásták a holttesteket. Június 16-án erre emlékezünk, az ő haláluk okán gyűlünk össze, elsősorban őket gyászoljuk.
59 esztendővel ezelőtt e hajnalon tépték el Nagy Imre életének fonalát, felvirradt az új nap, s csak a hóhérok tudták, mi történt. A nemzet alámerült és felejtett… olyan sikeresen felejtett, hogy még ma sem találja (s már nem is keresi) az igazságot.
30 esztendőre rá, 1989-ben hangos fogadkozások közt („soha többé!”),
Nagy Imrééket végre eltemethettük. „Soha többé mondtuk akkor - s hol tartunk immár?
Az 1956-os Nagy Imrét követelő Kossuth téri tömeg és a ’89-es Hősök terei százezrek után – kevesen vagyunk ma itt. Sic transit gloria mundi - Így múlik el a világ dicsősége.
A 60. évfordulós hivatalos emlékévben (amely egy cserbenhagyásos gázolással felért Nagy Imre emlékezete számára) a kádári hatalom álmát – hogy t.i. Nagy Imrét ki kell írtani a köz emlékezetéből - az orbáni állam valósította meg.
Tavaly nyíltan kimondták a mai hatalmasok is: „Ki fogjuk radírozni Nagy Imrét a forradalom történetéből!” S akár Kádár, ők is megcselekedték, amit megkövetelt - no, nem a haza, csak a Párt, az állampárt.
Hogy ismétli magát a történelem!
A hivatalos ’56-os emlékév kormánybiztos asszonya örömünneppé akarja tenni a magyarok számára június 16-át, Nagy Imréék halálának és újratemetésének napját (micsoda kegyeletsértés!), s a forradalom miniszterelnökének történelmi tetteit feledve kijelentette: Nagy Imrének csupán halála volt „szép”, egyébként nem érdemel tiszteletet.
Milyen kegyetlen kijelentés!
Elárulta tán ez az ember, Nagy Imre, a hazáját? Nem!
Elárulta talán honfitársait, barátait? Nem!
Egyetlen szavába került volna, s megmarad élete. De Nagy Imre nem életét mentette, hanem hű maradt társaihoz, s hazájához. Nem a hatalomhoz, nem a párthoz, hanem hazájához és honfitársaihoz!
De a lényeg: ma már Nagy Imre nevével nem lehet választókat nyerni – lejáratásával viszont akár szavazatokat is lehet szerezni! Ezért a bősz kommunistázás egyfelől, másrészről pedig a kiegyezés.
Barátaim!
Szokásunkhoz híven ma itt, a Vértanúk terén, Nagy Imre szobránál gyűltünk össze, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk a magyar forradalom miniszterelnökére – mi – akik nem csak a fény napjaiban, de a sötétség évtizedeiben is ott álltunk Nagy Imre mellett. Köszönöm Nektek, hogy kitartotok a hazához való hűség és a politikai tisztesség szimbolikus alakja mellett. A gyásznaptól szomorú szívem vigasza ez – hogy még nem egyedül állok ezen a téren.
Bizony nem gondoltuk volna egykor, hogy kivégzése után fél évszázaddal és újratemetése után három évtizeddel még mindig és ismét rendszerellenes kiállásnak minősül Nagy Imre nevének pozitív említése; vagy „aktuálpolitikai provokációnak” minősül portréjának kiállítása október 23-a kapcsán.
Nagy Imre, az 56-os hős, (mert igenis, életét áldozó hős volt) szavatartó, hűséges, igaz magyar ember volt. Egy „emberarcú” politikus – aki fiatal életének drámai tanulságaiból következően, nagyon is érthető okokból lett kommunista - és igaz magyar hazafiként halt meg. A forradalom miniszterelnökeként be kellett teljesítenie küldetését: egyszerre megvalósítani a forradalom igazságát és létrehozni a lehető legnagyobb nemzeti egységet, méghozzá a szovjet fegyverek árnyékában, és mégis: békésen! Mindezt igen rövid idő, alig két hét alatt. Micsoda hatalmas feladat!
Az ország 1953-as helyrerántása, kiegyensúlyozása után - ez volt Nagy Imre embert próbáló és egyben végső, utolsó feladata.
S az utókor hálája? Mint tudjuk, a hála nem egy releváns politikai kategória.
Nagy Imre munkásságának pozitívumait 1958-as kivégzése után először mélyen elhallgatták, majd módszeresen kiirtották – a fellelhető negatívumokat pedig aránytalanul felnagyítva azóta is szajkózzák. Méltatlan hazugságokkal, a politikai élet e legkönnyebb módszerével igyekeznek múltját besározni, nemcsak Kádárék 30 évében, de az újratemetése óta eltelt 30 évben is.
Ki tud ma már az 1953-as reformokról, Nagy Imre kormányprogramjáról? Amely pedig egyenesen vezetett a forradalomig? Senki, nem túlzok, erről aztán senki nem tud ma már.
Recsken ugyan áll a munkatábor bezárásáról emlékező tábla, de hogy ki záratta be a tábort? Nem szerepel rajta, lefelejtették róla, pedig ez is az ’53-as Nagy Imre kormányprogram egyik fontos pontja volt… bezáratni a munka-táborokat, megszüntetni a kitelepítéseket. Az egykori rabok régebben emlegették: „Nagy Imre hozott számunkra szabadságot” - de ma már ők sem mernek nyilatkozni.
Vagy – ki emlékezik a kuláklistákra, s hogy ki töröltette el? Nagy Imre. S hogy ki lehetett végre lépni a tsz-ekből? Szintén az ő reformprogramja mondta ki.
De ma… vajon kinek lenne ma mersze Nagy Imre pozitív, történelemformáló tevékenységét a köztudatba visszaültetni? Melyik történész vágna ebbe a kemény fába, hogy elmondja – a legbrutálisabb ’50-es évek csak 1953-ig tartottak, mert jött Nagy Imre és például elrendelte a politikai koncepciós perek felülvizsgálatát… és vallási toleranciát hirdetett… hogy a Rákosi diktatúra után végre leállíttatta az erőltetett iparosítást… és életszínvonalat, béreket emelt…és hogy éppen e nagyszerű program elsöprése, hiánya, az újra visszatérő Rákosi klikk ismételt terrorja, Nagy Imre meg nem alkuvása miatti félreállítása vezetett az ’56 októberi követeléshez: Nagy Imre elvtárs alakítson kormányt!
Mert bizony, nem csak Nagy Imre mondta azt „Elvtársak!” itt a Kossuth téren 23-a estéjén, de a fiatal egyetemisták, a mefeszes forradalmárok is így fogalmazták nagy hírű pontjaikban: „Nagy Imre elvtárs vezetésével alakuljon át a kormány!” S mégis… milyen remek hitelrontás lett ez az egyetlen szó… mert a 23-i Nagy Imre-beszédből (melynek hatására pedig százezrek mentek békésen haza) semmire sem emlékezünk, csak ezt a ránk erőltetett szót ismerjük.
És vajon melyik pedagógus merészelné oktatni azt az 1953-as Nagy Imre programot, amely végre politikai és szellemi enyhülést, fizikai és lelki megkönnyebbülést hozott az országnak?
A halálos ítéletet kierőszakoló Kádárék kiradírozták az emberek fejéből, hogy Nagy Imre bármi jót is tett, és a mai kommunistázó jobboldalnak sem érdeke semmiféle baloldali pozitívum – „vesszen örökre, aki baloldali” – vallják, és Nagy Imrét ők - ma - újra elveszejtik.
Talán a baloldali, vagy egyéb pártok? Ugyan…
Mára a politika a napi haszon elvtelen világa lett. Különösen a mai magyar közéletben nem becsülik az elvhűséget, (hisz nincsenek már elvek sem), a hazáért való önfeláldozás pedig „lúzer” dolog lett.
Nagy Imre, az újra eltemetni szándékozott hős – ma talán e jelző illene leginkább forradalmunk miniszterelnökére.
De nekünk szükségünk van (ma talán még inkább, mint eddig) egy olyan ember példájára, akinek az ország dolga, mindannyiunk dolga az első, mert elsősorban államférfi! Aki nem saját vagy pártja érdekeihez és hatalmához hű, hanem hazájához és honfitársaihoz.
A képmutató csalók és politikai bűnözők mai világában ismét szükségünk van Nagy Imrére; hogy példája vezessen bennünket, hogy ne gyávuljunk el, hogy nekünk újra legyenek elveink, s ne adjuk fel a harcot eszméinkért!
Nagy Imre útját végigjárta, harcát megharcolta, hitét el nem hagyta. Hiszem, hogy végezetül eltétetett neki az igazság koronája. De hogy ez az igazság, Nagy Imre igazsága fennmarad-e – az rajtunk múlik!
Perében, az utolsó szó jogán azt mondta: „Sorsomat a nemzet kezébe teszem!”
Súlyos mondat…
A mártír miniszterelnök emlékezetének sorsát mi kaptuk a kezünkbe.
Kedves Barátaim! Magyarok! Tegyünk hát érte!
Szokásunkhoz híven ma itt, a Vértanúk terén, Nagy Imre szobránál gyűltünk össze, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk a magyar forradalom miniszterelnökére – mi – akik nem csak a fény napjaiban, de a sötétség évtizedeiben is ott álltunk Nagy Imre mellett. Köszönöm Nektek, hogy kitartotok a hazához való hűség és a politikai tisztesség szimbolikus alakja mellett. A gyásznaptól szomorú szívem vigasza ez – hogy még nem egyedül állok ezen a téren.
Bizony nem gondoltuk volna egykor, hogy kivégzése után fél évszázaddal és újratemetése után három évtizeddel még mindig és ismét rendszerellenes kiállásnak minősül Nagy Imre nevének pozitív említése; vagy „aktuálpolitikai provokációnak” minősül portréjának kiállítása október 23-a kapcsán.
Nagy Imre, az 56-os hős, (mert igenis, életét áldozó hős volt) szavatartó, hűséges, igaz magyar ember volt. Egy „emberarcú” politikus – aki fiatal életének drámai tanulságaiból következően, nagyon is érthető okokból lett kommunista - és igaz magyar hazafiként halt meg. A forradalom miniszterelnökeként be kellett teljesítenie küldetését: egyszerre megvalósítani a forradalom igazságát és létrehozni a lehető legnagyobb nemzeti egységet, méghozzá a szovjet fegyverek árnyékában, és mégis: békésen! Mindezt igen rövid idő, alig két hét alatt. Micsoda hatalmas feladat!
Az ország 1953-as helyrerántása, kiegyensúlyozása után - ez volt Nagy Imre embert próbáló és egyben végső, utolsó feladata.
S az utókor hálája? Mint tudjuk, a hála nem egy releváns politikai kategória.
Nagy Imre munkásságának pozitívumait 1958-as kivégzése után először mélyen elhallgatták, majd módszeresen kiirtották – a fellelhető negatívumokat pedig aránytalanul felnagyítva azóta is szajkózzák. Méltatlan hazugságokkal, a politikai élet e legkönnyebb módszerével igyekeznek múltját besározni, nemcsak Kádárék 30 évében, de az újratemetése óta eltelt 30 évben is.
Ki tud ma már az 1953-as reformokról, Nagy Imre kormányprogramjáról? Amely pedig egyenesen vezetett a forradalomig? Senki, nem túlzok, erről aztán senki nem tud ma már.
Recsken ugyan áll a munkatábor bezárásáról emlékező tábla, de hogy ki záratta be a tábort? Nem szerepel rajta, lefelejtették róla, pedig ez is az ’53-as Nagy Imre kormányprogram egyik fontos pontja volt… bezáratni a munka-táborokat, megszüntetni a kitelepítéseket. Az egykori rabok régebben emlegették: „Nagy Imre hozott számunkra szabadságot” - de ma már ők sem mernek nyilatkozni.
Vagy – ki emlékezik a kuláklistákra, s hogy ki töröltette el? Nagy Imre. S hogy ki lehetett végre lépni a tsz-ekből? Szintén az ő reformprogramja mondta ki.
De ma… vajon kinek lenne ma mersze Nagy Imre pozitív, történelemformáló tevékenységét a köztudatba visszaültetni? Melyik történész vágna ebbe a kemény fába, hogy elmondja – a legbrutálisabb ’50-es évek csak 1953-ig tartottak, mert jött Nagy Imre és például elrendelte a politikai koncepciós perek felülvizsgálatát… és vallási toleranciát hirdetett… hogy a Rákosi diktatúra után végre leállíttatta az erőltetett iparosítást… és életszínvonalat, béreket emelt…és hogy éppen e nagyszerű program elsöprése, hiánya, az újra visszatérő Rákosi klikk ismételt terrorja, Nagy Imre meg nem alkuvása miatti félreállítása vezetett az ’56 októberi követeléshez: Nagy Imre elvtárs alakítson kormányt!
Mert bizony, nem csak Nagy Imre mondta azt „Elvtársak!” itt a Kossuth téren 23-a estéjén, de a fiatal egyetemisták, a mefeszes forradalmárok is így fogalmazták nagy hírű pontjaikban: „Nagy Imre elvtárs vezetésével alakuljon át a kormány!” S mégis… milyen remek hitelrontás lett ez az egyetlen szó… mert a 23-i Nagy Imre-beszédből (melynek hatására pedig százezrek mentek békésen haza) semmire sem emlékezünk, csak ezt a ránk erőltetett szót ismerjük.
És vajon melyik pedagógus merészelné oktatni azt az 1953-as Nagy Imre programot, amely végre politikai és szellemi enyhülést, fizikai és lelki megkönnyebbülést hozott az országnak?
A halálos ítéletet kierőszakoló Kádárék kiradírozták az emberek fejéből, hogy Nagy Imre bármi jót is tett, és a mai kommunistázó jobboldalnak sem érdeke semmiféle baloldali pozitívum – „vesszen örökre, aki baloldali” – vallják, és Nagy Imrét ők - ma - újra elveszejtik.
Talán a baloldali, vagy egyéb pártok? Ugyan…
Mára a politika a napi haszon elvtelen világa lett. Különösen a mai magyar közéletben nem becsülik az elvhűséget, (hisz nincsenek már elvek sem), a hazáért való önfeláldozás pedig „lúzer” dolog lett.
Nagy Imre, az újra eltemetni szándékozott hős – ma talán e jelző illene leginkább forradalmunk miniszterelnökére.
De nekünk szükségünk van (ma talán még inkább, mint eddig) egy olyan ember példájára, akinek az ország dolga, mindannyiunk dolga az első, mert elsősorban államférfi! Aki nem saját vagy pártja érdekeihez és hatalmához hű, hanem hazájához és honfitársaihoz.
A képmutató csalók és politikai bűnözők mai világában ismét szükségünk van Nagy Imrére; hogy példája vezessen bennünket, hogy ne gyávuljunk el, hogy nekünk újra legyenek elveink, s ne adjuk fel a harcot eszméinkért!
Nagy Imre útját végigjárta, harcát megharcolta, hitét el nem hagyta. Hiszem, hogy végezetül eltétetett neki az igazság koronája. De hogy ez az igazság, Nagy Imre igazsága fennmarad-e – az rajtunk múlik!
Perében, az utolsó szó jogán azt mondta: „Sorsomat a nemzet kezébe teszem!”
Súlyos mondat…
A mártír miniszterelnök emlékezetének sorsát mi kaptuk a kezünkbe.
Kedves Barátaim! Magyarok! Tegyünk hát érte!
Budapest, 2017. június 16.
Jánosi Katalin
 |
| Jánosi Katalin beszéde 2017. június 16-án. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése