(facebook; 2017. május 31.)
A villamoson csak egy hely üres: egy fiatal nővel szemben, aki a két
ülés közé, a földre tette a nagy, döhe táskáját, mert máshová nemigen
tudta. Nem probléma, úgy ülök le, hogy oldalt ferdén kinn hagyom a
lábam, semmi bajom nem lesz tőle, sőt, még jól is esik egy kis
gerinccsavarás.
Ő a mobiljáról zenét hallgat, füldugóval, én az
enyémen a leveleimet nézegetem. Utazunk, mintha mi sem történt volna,
hiszen valóban semmi se történt.
Aztán a Kálvin térnél nagy erőlködések közepette mégis elkezdi felhúzni a táskát az ölébe.
Aztán a Kálvin térnél nagy erőlködések közepette mégis elkezdi felhúzni a táskát az ölébe.
– Miattam ne vegye föl, engem nem zavar – szalad ki a számon, önkéntelenül.
Úgy néz rám, mintha az anyját öltem volna meg. Még a szemöldöke is fölfut az égig. Mégis mit gondolok én róla?! Nem olyan lány ő. Aztán méltatlankodva értésemre is adja, mennyire nincs okom azt képzelni, hogy a jelenlétem bármennyit is számított a döntésében, vagy hogy netán egyszerűen a figyelmességet gyakorolta volna.
– Nem azért vettem föl! – mondja, nagyon mérgesen.
Viszonzásképpen ránevetek, amire még mérgesebben néz, látszik rajta, hogy legszívesebben a nyelvét is kiöltené rám, de aztán megvetően leveszi rólam a tekintetét, és konokul kifelé fordítja. A táskája minden nagyobb rázkódásnál elindul lefelé, de ő ilyenkor egy-egy ingerült mozdulattal visszanyalábolja.
Ha látná, mi van a fejemben, biztosan nem lenne ennyire mérges. Én ugyanis ebben a pillanatban nem tudok másra gondolni, minthogy egy jövendő magyar miniszterelnökkel ülök szemben. Pont ilyen infantilis, minden önkontrollra képtelen és a hülyeségeire büszke, gyakorlatilag debil lényt szeret az ország mostanában a feje fölé helyezni, mint amilyen ő is. És végre egy nő is betöltheti majd ezt a posztot, nemcsak mindig azok az egyre unalmasabban pszichopata férfiak, akik ma is uralják a terepet odafönn.
Úgy néz rám, mintha az anyját öltem volna meg. Még a szemöldöke is fölfut az égig. Mégis mit gondolok én róla?! Nem olyan lány ő. Aztán méltatlankodva értésemre is adja, mennyire nincs okom azt képzelni, hogy a jelenlétem bármennyit is számított a döntésében, vagy hogy netán egyszerűen a figyelmességet gyakorolta volna.
– Nem azért vettem föl! – mondja, nagyon mérgesen.
Viszonzásképpen ránevetek, amire még mérgesebben néz, látszik rajta, hogy legszívesebben a nyelvét is kiöltené rám, de aztán megvetően leveszi rólam a tekintetét, és konokul kifelé fordítja. A táskája minden nagyobb rázkódásnál elindul lefelé, de ő ilyenkor egy-egy ingerült mozdulattal visszanyalábolja.
Ha látná, mi van a fejemben, biztosan nem lenne ennyire mérges. Én ugyanis ebben a pillanatban nem tudok másra gondolni, minthogy egy jövendő magyar miniszterelnökkel ülök szemben. Pont ilyen infantilis, minden önkontrollra képtelen és a hülyeségeire büszke, gyakorlatilag debil lényt szeret az ország mostanában a feje fölé helyezni, mint amilyen ő is. És végre egy nő is betöltheti majd ezt a posztot, nemcsak mindig azok az egyre unalmasabban pszichopata férfiak, akik ma is uralják a terepet odafönn.
 |
| Fotó: internetes illusztráció |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése