(facebook; 2017. január 27.)
A Magyar Vízilabda-szövetség elnöke, Kemény Dénes például azt szeretné,
ha itthon élhetné át azt a fantasztikus érzést, amit számára a Himnuszt
hallgatása jelent a dobogón. És ő most azért kampányol, nem olcsó
reklám-félpercekben, hogy mi, az ország népe, fogjunk össze az ő álmának
érdekében, vagyis vállaljuk egy itthon rendezendő olimpia ránk eső
költségeit. És bár az én álmaim (például fölfeküdni egy meleg, sós
tengervíz tetejére és ott átitatni magamat napfénnyel) sokkal kevesebbe
kerülnek az országnak, hiszen még soha nem mondtam a többieknek, hogy
fogjanak össze és hozzanak haza ennek érdekében egy tengert, őszintén
tudok örülni mások ennél nagyobb költségvetésű álmainak. Csakhogy azok
megvalósulása ügyében van itt két kérdés:
– Vajon mi garantálja, hogy Kemény Dénes csapata, de bárki is, az olimpiát reklámozók közül a dobogó legfelső fokán fog állni, és tényleg megszólal nekik a Himnusz?
– Mi garantálja, hogy az az ország, amelynek fővárosában egy nyamvadt órát nem tudnak jól beállítani az egyik legforgalmasabb terén és örülni kell, ha nem gyullad ki minden héten a metró, képes gördülékenyen és az általános kivérzés veszélye nélkül megrendezni egy olimpiát?
Az elsőre természetesen nincsen garancia, a másodikra azonban lehet. Ezért – Nyíri András javaslatára – mindezt megtoldom egy további álommal: jó lenne, ha sportolók vállalnák, hogy a saját vagyonukkal felelnek az olimpia megjósolható anyagi kudarcáért. Szólítsák fel a kormányt, hogy bocsásson ki kötvényeket, és ők, hasonlóan az egykori békekölcsönökhöz, jegyezzenek minimum az éves jövedelmüknek megfelelő értékben összegeket. Így az olimpia deficitje nemcsak azoknak lesz a vesztesége, akik előre látták ennek esélyeit, hanem részt vállalhatnak benne az előidézését támogatók is.
Ha viszont az olimpia sikeres lesz, akkor nyilván nincs vesztenivalójuk: busásan megtérül majd a pénzük, és a mi álmainknak sem kell annyira lidércesnek lenniük, mint amilyenek a mai kilátásaink folytán lehetnek.
– Vajon mi garantálja, hogy Kemény Dénes csapata, de bárki is, az olimpiát reklámozók közül a dobogó legfelső fokán fog állni, és tényleg megszólal nekik a Himnusz?
– Mi garantálja, hogy az az ország, amelynek fővárosában egy nyamvadt órát nem tudnak jól beállítani az egyik legforgalmasabb terén és örülni kell, ha nem gyullad ki minden héten a metró, képes gördülékenyen és az általános kivérzés veszélye nélkül megrendezni egy olimpiát?
Az elsőre természetesen nincsen garancia, a másodikra azonban lehet. Ezért – Nyíri András javaslatára – mindezt megtoldom egy további álommal: jó lenne, ha sportolók vállalnák, hogy a saját vagyonukkal felelnek az olimpia megjósolható anyagi kudarcáért. Szólítsák fel a kormányt, hogy bocsásson ki kötvényeket, és ők, hasonlóan az egykori békekölcsönökhöz, jegyezzenek minimum az éves jövedelmüknek megfelelő értékben összegeket. Így az olimpia deficitje nemcsak azoknak lesz a vesztesége, akik előre látták ennek esélyeit, hanem részt vállalhatnak benne az előidézését támogatók is.
Ha viszont az olimpia sikeres lesz, akkor nyilván nincs vesztenivalójuk: busásan megtérül majd a pénzük, és a mi álmainknak sem kell annyira lidércesnek lenniük, mint amilyenek a mai kilátásaink folytán lehetnek.
 |
| A harmadik olimpiai arany - Fotó: NS-archív |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése