REGGELI GYORS

LÉVAI JÚLIA MÍRA
(facebook, 2017. január 8.)

Csak úgy sistergett ma Pikó interjúja Kunhalmival.
A téma: az olimpia hazai rendezése elleni akció, középpontjában a népszavazás kezdeményezésével.
Adva volt a kérdező, aki – mondhatni: rendeltetésszerűen – arra törekedett, hogy tiszta és egyértelmű képet mutasson be a nyilvánosság előtt, és interjúalanyából is egyenes, egyértelmű válaszokat csikarjon ki.
Adva volt továbbá az interjúalany, aki tényszerűen igen nehéz helyzetbe került, és akinek – ugyancsak rendeltetésszerűen – arra kellett törekednie, hogy ha jó politikusnak akarja mutatni magát, akkor emelkedjen felül a sértettségén és csak az ügyet nézze.
Ha nem is könnyen, de Kunhalminak ez most sikerült: felülemelkedett és jó politikusként mutatkozott meg a nyilvánosság előtt. Sőt, egy fontos demisztifikálást is végrehajtott: SZERVEZETEKRŐL beszélt, amivel egyértelművé tette, hogy az ilyen helyzetekben nem sátánfajzatok kósza csapatai állnak szemben hótiszta angyalok karaival, hanem egyszerűen pártként és civilként politizáló emberek szervezett erői aktivizálódnak, éspedig egymás mellett.

Amikor ugyanis valóban nemzeti ügyről van szó – „dobjunk-e ki milliárdokat, erőnkön felül csak azért, mert Orbán szerint az egyébként bizonytalan sportsikereink adják a nemzeti identitásunk lényegét” –, olyankor teljesen lényegtelen, hogy egyébként mit gondolunk az amúgy többnyire katasztrofálisan működő politikusokról. Ez utóbbiak most éppen szeretnének jól működni. Ezért inkább azt kéne nézni, hogy ebben az ügyben a társadalom szervezett erői közül melyek mozgósíthatóak és hajlandóak aktívan közreműködni. Az MSZP jelentkezett erre az aktív közreműködésre, ám a civil Momentum dogmatikusan ragaszkodott a pártmentességhez, és így maga zavarta meg az ügy végigvitelének folyamatát.

Mint az aláírásgyűjtés félidejében világosan kiderült: a civil szerveződés túl nagy magabiztossággal hitte azt magáról, hogy egyedül, kizárólag a civilitás erejével képes lesz teljesíteni a feladatot (ráadásul a hamis adatok miatt a gyűjtést még túl is kell biztosítani). Nem kalkulálta be, hogy a magyar társadalomban a civilitás ereje korántsem akkora, mint amekkorának azt mi szeretnénk, és hogy az aláírásgyűjtésnek is megvan a maga természete (t.i. a folyamatosan csökkenő görbe). Így egyre inkább látszott, hogy hiba volt a betársulni hajlandó MSZP elhajtása, és hiba ezúttal a civil politizálást totalizálni, merev vonalat húzva a parlamenti és a parlamenten kívüli politizálás közé. A parlamenti pártok részvétele, együttműködése nélkül nem lesz meg a kellő számú aláírás.

És bár közben a városban folyamatosan érzékelhető volt, hogy az elzárkózás ellenére néhány párt tagjai is gyűjtenek, a hiba belátása helyett azonnal beindult a szokásos mechanizmus: a másik hibáztatása, éppenséggel azért a távolmaradásért, amelyet épp ők (a civilek) idéztek elő. Ennek jegyében napokon át zajlott az MSZP gyalázása, miközben viszont a nyilvánosságban egyre többen jelezték, hogy hiszen épp most járt náluk egy emeszpés a gyűjtőívvel. Amikor pedig egyértelművé vált, hogy a párt is aktív, a civilek azzal igyekeztek megsemmisíteni az emeszpéseket, hogy egy gúnyos „Jó reggelt!” felkiáltással köszöntötték őket azon a placcon, amelyen pedig ugyanolyan régen ott voltak.

Kétségtelen, hogy az MSZP jelenléte sem volt éppen a legegyértelműbb: mintha elfelejtették volna, hogy mit jelent mozgalmi jelleggel közreműködni, és kevésbé az utcán, mint inkább a pártirodáikban gyűjtöttek. Amivel sajnos ők is csak azt erősítették meg, hogy örök és megbonthatatlan a két szféra – t.i. a „hivatalos, parlamenti” és a „társadalmi” – közti, merev választóvonal. Az MSZP-nek is a „Jó reggelt!” méltánytalan és éppen ezért megalázó pofonját kellett megkapnia ahhoz, hogy minden szempontból felébredjen, és hogy ma reggel már Kunhalmi is egy utcai stand mellől adja a nyilatkozatát, a Klubrádiónak.

Ez a nyilatkozat viszont ezúttal mindent vitt, és végül tökéletesen helyrebillentette azt a rendet, amelyet a közös ügy végigvitele diktál. És bár a politikus nem rejtette véka alá a megalázásuk fölötti felháborodását (igaza volt: ne lehessen politikai eszköz a másik megalázása), végül mégis túljutott ezen, és maga szólította fel a civil társadalmat, hogy a Momentum standjaihoz is menjen oda, aláírni. Nem valamiféle partikuláris cél érdekében, hanem azért, hogy legyen népszavazás.

Bármit is gondoljunk úgy egyébként az MSZP-ről (én pl. egységnyi idő alatt iszonyú mennyiségű rosszat tudok gondolni róluk), tény, hogy ezúttal ők viselkedtek ügyközpontúan, az ő képviselőjük volt nagyvonalú és beszélt úgy, ahogy azt egy politikustól el lehet várni.
Ez pedig most fontos. SZÜLETETT PÉLDA arra, hogy igenis léteznek itt olyan politikusok, akik képesek normálisan politizálni, képesek az ügyet, és nem pusztán a saját, hatalmi érdekeiket nézni.

Már hallom is, ahogy itt sokan azt mondják, hogy „na persze, de majd később az erényükként fognak erre hivatkozni, és kihasználják, hogy részt vettek benne!”. Na és?! Mi a fenét tekintsenek az erényüknek, ha nem azt, hogy részt vettek benne, és tettek is valamit, egy ügyért?!

A magam részéről kifejezetten azt kívánom, hogy egy párt csupa ilyesmit soroljon majd föl az erényeként. Az a párt is, amelyre nem feltétlenül szavazok. Ami persze egyelőre még utópia, de legalább egy villanásra már mégis megjelent.

Ahogy végre az „együttműködés” fogalma is érvényesnek látszott, ha csak erre a kis időre is. De talán mégiscsak azt jelzi, hogy van esély kilépni a mókuskerékből, amit ez az elmebeteg orbáni rendszer pörget, ezerrel. Azt sugalmazva, hogy minden pártérdek – még az ellenzékben lévő pártoké is – mindig és feltétlenül, kizárólag hatalmi érdek. A „ki kin uralkodik” dimenzió feltétlen érvényesítése.

Hát nem: ezúttal ennek semmi köze nem volt a hatalmi érdekekhez – a „legyek szimpatikus, mert társadalmi érdeket képviselek” hozzáállásához volt köze.

És ezúttal bizony, hogy ez volt a szimpatikus. Amit pedig nekem, mint egyáltalán nem emeszpésnek, illik kimondanom, ha meg akarom tartani az elfogulatlanság álláspontját. Márpedig meg akarom!

Fotó: hvg.hu